A jogot nem magolni kell, hanem érteni – vallja Nyilas Mihály, akit nemrég a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntettek ki. Úgy véli, a szabályokat csak akkor lehet jól alkalmazni, ha az ember az élethelyzeteket is látja mögöttük. Ez a szemlélet kísérte végig bíróként, ügyvédként és közéleti szereplőként is. Életútinterjúnkban az oromi indulásról, a pályakezdésről, a politikába kerülésről, az oktatásról, a kisebbségi jogokról és a vajdasági magyar közösség helyzetéről beszélgettem vele.

* Oromról indult az útja. Milyen családi háttérből érkezett, és mi vitte végül a jogi pályára? 
– Valóban Oromon kezdődött minden, hiszen ott születtem 1962-ben. Én vagyok az első jogász a családban. Édesanyám háztartásbeli volt, édesapám pedig főkönyvelő. Többek között az ő javaslata is volt, hogy ezt a pályát válasszam, de ez önmagában nem lett volna elegendő. Nagyon szerettem olvasni. Sok Mikszáth- és Jókai-regényt elolvastam. Ott találkoztam ezzel a szakmával először, és nagyon érdekesnek tűnt. Ez volt a fő forrása annak, hogy így döntöttem. Ami talán a legérdekesebb, hogy a mai napig Oromon élek. Olyan lányt találtam, aki szintén oromi, így 1991-től, amikor összeházasodtunk, végig helyben maradtunk, és három gyermekünk született.

* Vagyis a jog iránti érdeklődése az olvasásból alakult ki? 
– Eleinte igen, de amikor már a középiskolában, majd az egyetemen tanultam a jogot, akkor mélyebben is megszerettem. Amit mindig hangsúlyozok: nagy tévhit, hogy a jogot magolni kell. Az összefüggéseket kell megérteni, össze kell kötni a szabályokat az élettel, és így lehet a jog logikáját alkalmazni.

* Már a tanulmányai kezdetén egyértelművé vált, hogy jogi pályára készül? 
– Engem elért a középiskolai reform. Akkor létezett olyan középiskolai forma is, amely jogásztechnikusokat képzett, én ezt választottam, és az akkori Svetozar Marković Középiskolában kezdtem meg a tanulmányaimat Szabadkán. Ez már meghatározta, hogy később jogra fogok menni Újvidékre. Abban az időben nem volt szokás, hogy Magyarországon tanuljunk tovább. Eleinte nehéz volt a nyelv miatt, de egész jól belejöttem, és 1985-ben okleveles jogász lettem.

* Az egyetem után még Jugoszláviában kezdett dolgozni. Hogyan emlékszik vissza arra az időszakra? 
– Egy gazdasági vállalatban kezdtem, egy bútorgyárban. Öt évig dolgoztam ott, előbb jogi referensként, később az általános és jogi osztály vezetőjeként. A szocializmus utolsó időszakába csöppentem bele, a munkástanácsok és az önigazgatás világába. Amikor ezt a rendszert a gyakorlatban is megismertem, az csalódás volt számomra, mert az egyetemen mindezt még jóval eszményibb formában mutatták be. Gyorsan kiderült, hogy ez inkább csak látszat-önigazgatás: valójában a párt irányított. Jugoszláviában talán valamivel humánusabb módon működött ez a rendszer, mint a keleti blokk más országaiban, de gazdasági szempontból mégsem bizonyult igazán eredményesnek.

* Innen került a bíróságra, majd az ügyvédi pályára? 
– Igen. Közben letettem az igazságügyi vizsgát Újvidéken. Bírónak választottak a kanizsai községi bíróságon, és 1990-től 1993-ig polgári peres bíró voltam Kanizsán. Szép időszak volt szakmailag, de közben bekövetkezett a hatalmas infláció, és sokakkal együtt úgy döntöttem, hogy elhagyom a közszférát. 1993-ban ügyvédi irodát nyitottam, és tizenöt évig ügyvédként dolgoztam.

* Melyik állt közelebb önhöz: bíróként dönteni vagy ügyvédként képviselni valakit? 
– Mindkettő érdekes, de hozzám a bíráskodás állt közelebb. Ott sokkal jobban jelen van a szakma, nagyobb a szabadság, az önállóság és a függetlenség. Valószínűleg ott is maradtam volna bíróként, ha nem lett volna olyan minimális a fizetés, amely akkor jellemezte ezt a pályát. Az anyagiak nem voltak mellékesek abban az időben, ezért döntöttem úgy, hogy ügyvéd leszek.

* 2008-ban fordult a politika felé. Hogyan történt ez? 
– 2008-ban felkért a Vajdasági Magyar Szövetség, hogy induljak a színeiben az önkormányzati választáson Magyarkanizsán. Miután ez sikeres volt, és a képviselőink velem együtt nyertek, a magyarkanizsai községi képviselő-testület polgármesterré választott. Egy teljes mandátumot és még egy fél mandátumot töltöttem ott, összesen hat évet. 

* Miben változott meg az élete polgármesterként? 
– Azt gondoltam, hogy ez hasonló lesz ahhoz, amit addig csináltam, és hogy a jogi tudás sokat segít majd. Ez így is volt, de a politika egészen más. Sokkal komplikáltabb, többrétűbb dolog, melyhez jó, ha megvan a jogi tudás, de emellett sok más képesség is kell. Magyarkanizsa község tizenhárom települést ölel fel, és az volt az elvem, hogy egyenrangú odafigyelés kell mindegyikre. Amit tehettem, megtettem a község érdekében. 

* 2014-ben tartományi szintre került. Hogyan és mikor történt ez a felkérés? 
– A második polgármesteri mandátumom felénél Pásztor István elnök úr felkért arra, hogy a VMSZ színeiben legyek a Tartományi Kormány egyik tagja és alelnöke, kormányfőhelyettese. A terület, mellyel megbíztak, az oktatás volt, de a jogalkotás, a közigazgatás és a kisebbségi jogok is ehhez a titkársághoz tartoztak.

* Mit tart a legfontosabb eredményének ebből az időszakból? 
– Hat évet töltöttem ott, és elég sok mindent sikerült megváltoztatni. Az egyik legfontosabb érdemünk az volt, hogy sikerült meggyőzni a tartományi vezetőséget: az iskolai épületek felszerelése, megújítása, akár az építkezési munkálatok szükségesek, és ezeket a tartományi költségvetésből is lehet pénzelni. Amikor odakerültem, az volt az álláspont, hogy ez az önkormányzatok kötelezettsége. Valóban ezt mondta a törvény, de azt nem írta elő, hogy más szint nem járulhat hozzá. Jogászként egyértelmű volt számomra, hogy ami nincs tiltva, az engedélyezett. Sikerült politikai döntést kiharcolni, és elértem, hogy a költségvetésben ez évről évre elő legyen irányozva.

* Az oktatás volt a legnagyobb kihívás? 
– Igen, hiszen ez valódi politika volt, itt lehetett eredményeket elérni. Ugyanígy a kisebbségi jogok védelme is fontos része volt a munkámnak. Akkor már jelentősen megváltozott a szerb politika viszonyulása a kisebbségekhez, és egy támogatóbb környezetben sikerült sok eredményt elérni, ezekkel megerősíteni a kisebbségi jogokat. Itt elsősorban a magyarságra gondolok, mely a legnagyobb és legszámottevőbb kisebbség Vajdaságban.

* Sokan kiemelik az eredményeit a magyar nyelvű oktatás területén. Hol voltak akkoriban a legnagyobb hiányosságok? 
– Ezt közösen tettük. A VMSZ-nek több lehetősége volt hatni ezekre a dolgokra, és ezt mindig koordináltuk. Én a tartományban voltam, de a Magyar Nemzeti Tanácsnak is nagy lehetőségei voltak már akkor. Sok helyen ötre vagy még kevesebbre csökkent azoknak a diákoknak a száma, akik magyarul szerettek volna tanulni, ezért mindig az volt a fontos, hogy megőrizzük az iskolákat vagy az iskolák kihelyezett tagozatait, még akkor is, ha kevés volt a diák. Közös munkával ezt szinte minden esetben sikerült elérni.

* Mennyire volt nehéz kisebbségi magyar politikusként Belgrádnak, Újvidéknek és a vajdasági magyarságnak is megfelelni? 
– Mindig kihívás volt, néha nehezebb, néha könnyebb, de azt hiszem, ez vállalható volt. Amikor én a tartományba kerültem, már jó volt a kapcsolat a két nép között, sokkal jobb, mint korábban. De fontosabb kérdések mentén akadtak nézetkülönbségek, és nagy meggyőző erőre volt szükség, hogy megóvjuk vagy fejlesszük azokat a jogokat, amelyek az alkotmány és a törvények alapján minket megilletnek. A legnehezebb Belgrádban volt jogot érvényesíteni, mert ott szinte ismeretlen volt a multikulturalizmus, mely Vajdaságban jellemző.

* 2020-ban az igazságügyi minisztériumba került államtitkárként. Hogyan merült fel ez a lehetőség, és miből állt ez a feladat? 
– 2020-ban a VMSZ a minisztériumokban több államtitkári helyet kapott, mint az előző időszakban. Akkor merült fel a lehetőség, hogy az igazságügyi minisztériumban is legyen államtitkárunk. Rám esett a választás, ami nagy megtiszteltetés volt. Ez azt is magával hozta, hogy szinte teljes mértékben visszatértem a joghoz. Folyt az alkotmánymódosítás az igazságügyi reform keretében. Nekünk az volt fontos, hogy a független és önálló ügyészség, illetve bíróságok figyelembe vegyék a kisebbségi jogokat is, és hogy mi, magyarok is jelen legyünk a bírák, ügyészek és alkalmazottak között.

* Sokan érzik úgy, hogy a szerbiai igazságszolgáltatás nehézkes, bürokratikus és lassú. Ön belülről milyen okokat látott? 
– Ismert tény, nemcsak nálunk, hanem más országokban is, hogy az igazságszolgáltatás lassú. Ez a bíróságok munkájától, az ügyek számától, az apparátus nagyságától és hozzáértésétől is függ. Úgy érzem, a lassú igazságszolgáltatás már nem az igazi igazságszolgáltatás. A lassú igazság már nem is igazság. Erre többször utalt az Európai Unió is, de ez nagyon nehezen és lassan változik.

* Elérkeztünk a karrierje jelenlegi szakaszához: hogyan lett tartományi ombudsmanhelyettes? 
– Három év után, 2023-ban megüresedett a tartományi ombudsman, vagyis a tartományi polgári jogvédő helyettesének széke, aki a kisebbségi jogokkal foglalkozik. Felkértek, hogy vállaljam. Ezzel viszont az is járt, hogy le kellett mondanom a párttagságomról és minden politikai szerepvállalásról. Csak szakmai, például jogászszervezetekben, -egyesületekben, tehát a civil szférában tevékenykedhetek. Jelenleg fel van függesztve a párttagságom a VMSZ-ben, mivel teljes semlegességgel kell dolgoznom.

* Mennyire más szerep ez a politikai pálya után? 
– Ez jogászi szerep, de némileg keveredik a politikával, hiszen azoknak a jogoknak, amelyek a kisebbségeket megilletik, érvényesülniük kell. Ennek ellenőrzése a tartományi szervek, a közigazgatás és a közvállalatok esetében a mi feladatunk. Ez ellenőrző és tanácsadó szerep. Mi ajánlásokat fogalmazunk meg, dönteni nem döntünk, panaszok alapján dolgozunk. Évente nagyjából 10–15 panaszról beszélünk, de mindegyiket komolyan vesszük. Például a helységnév- és az útjelző táblák esetében többször reagáltunk, és a hiányosságokat mindig orvosoltuk.

* Négy évtizednyi pálya után inkább jogásznak vagy politikusnak tartja magát? 
– Ügyvéd voltam a leghosszabb ideig, tizenöt évig. Mindig úgy éreztem, hogy elsősorban jogász vagyok, és ma is így érzem. A politikában is úgy érzem, hogy megmaradtam jogásznak. Lehet, hogy ez néha nem a legjobb, de ez volt az én életem, és én ezt így tudtam csinálni.

* Azóta, hogy 2008-ban politikai tisztségeket is vállalt, hogyan változott a vajdasági magyar közösség helyzete? 
– Úgy vélem, annak ellenére, hogy fogyunk, és ezt nagyon nehéz befolyásolni vagy megakadályozni, sikerült olyan környezetet teremteni, amely az itthon maradásra ösztönzi a vajdasági magyarokat. A sok kis lépés, döntés és fejlesztés, a jó együttműködés az anyaországgal, a jelentős segítségnyújtás, akár a Prosperitati Alapítvány útján, akár közvetlen támogatásokkal, lehetővé tette, hogy a Vajdaságban maradás alternatíva legyen. Lehetett volna ez sokkal rosszabb, ha a magyarság nem lett volna ennyire aktív a politikában és az érdekérvényesítésben. Mindig voltak kompromisszumok, és lesznek is, de ha nem vagyunk ott annál az asztalnál, ahol döntenek, akkor mi is a menüpontok közé kerülünk.

* Nem érez kettősséget abban, hogy miközben az MNT és a magyar kormány támogatja az itthon tanulást, a Magyarországra kerülő fiatalokat az ottani rendszer sokszor ott is tartja? 
– Van itt egy ellentmondás, ez tény. Azt hiszem, a VMSZ politikusai többször kérték az anyaországot arra, hogy ez változzon meg, de nehéz itt eredményt elérni. A magyarországi egyetemek, akárcsak a mieink, autonómiával bírnak, és minden hallgatóért harcolnak. Előbb nekünk kellene megoldanunk, hogy a fiataljaink ne kerüljenek olyan nagy számban a határ másik oldalára továbbtanulni. Ha valaki ott végez egyetemet, akkor arra törekedhetünk, hogy minél gyorsabban honosítsa a diplomáját, térjen haza, és hogy itthon megfelelő környezetet, megélhetést és munkalehetőséget teremtsünk számára. 

* Mi kell ahhoz, hogy többen térjenek haza vagy maradjanak itthon? 
– Fontos, hogy legyen lakhatási lehetőség és jól fizetett munkahelyek. A közszférában ez azoknak a dolga, akik az önkormányzatokat vezetik, vagy tartományi, illetve köztársasági szinten politizálnak. A magánszférában pedig fontos, hogy hasonló támogatásokkal, mint amilyeneket a Prosperitati adott, a nagy és közepes cégek is forrásokhoz jussanak, hogy növeljék a foglalkoztatottak számát. Új projektumok kellenek, és ugyanígy támogatni kell a startupprogramokat is, hogy akik vállalkozást szeretnének indítani, azok megfelelő lehetőséget és támogatást kapjanak. 

* A Vajdasági Magyar Jogász Egyletet is fontosnak tartja ebben a folyamatban? 
– Igen. Többedmagammal 2016-ban alapítottuk meg a Vajdasági Magyar Jogász Egyletet. Ez tartományi szintű civil egyesületként valósult meg, mely jogászokat tömörít, nemcsak végzett jogászokat, hanem joghallgatókat is. A célunk az volt, és ma is az, hogy tanácskozásokkal, konferenciákkal, könyvkiadással, tanfolyamokkal segítsünk azoknak, akik már okleveles jogászok vagy joghallgatók, hogy több tudást szerezzenek, együttműködjenek, megismerjék egymást. Az egylet javasolta azt is, hogy a vajdasági magyar joghallgatók külön ösztöndíjat kapjanak. Láttuk ugyanis, hogy az állami egyetemre nem mindenki tud bekerülni, és a felvételin is voltak nehézségek, például sokáig nem lehetett magyarul felvételizni. Ezt időközben sikerült orvosolni. Az ösztöndíj pedig ma már abban is segítséget nyújt, hogy aki magánegyetemen tanul jogot, annak a támogatás fedezni tudja a tandíját. 

* Mit üzenne a tizennyolc éves Nyilas Mihálynak, ha most találkozna vele? Vagy akár egy mai fiatalnak, aki a jogi pályán gondolkodik? 
– Talán azt mondanám neki, hogy maradjon ezen az úton. Ez a szakma rengeteg lehetőséget ad, olyanokat is, amilyeneket én kaptam, de egészen másakat is. A mai fiataloknak is azt mondanám: bátran tovább, mert a jog olyan szakma, amely sok területen adhat lehetőséget, egy jogász sok területen valósíthatja meg az álmait. Ha érdeklődik a jog iránt, ezt a szakmát válassza, és ne álljon meg a diploma megszerzésénél, hanem folytassa tovább a szakvizsgák, az állami szakvizsga vagy az igazságügyi vizsga megszerzésével. Ez jó döntés lehet, ebben biztos vagyok. 

Bővebben: