A magyarkanizsai nyugalmazott zenepedagógus, karnagy, Losoncz Piroska odaadó és szerteágazó munkáját nemrég a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Magyar Életfa díjjal ismerte el. A pedagógus 2022-ben átvette a Magyar Bronz Érdemkeresztet, de felsorolni is nehéz lenne, mennyi mindent ért el a pályája során, és a hatására hányan léptek a zene útjára. 
* Hogyan került közel a zenéhez, és milyen élmények vezették később a zenetanári pálya felé? 
— Hivatásos zenész nem volt a családunkban, habár a nagyapám tudott gombos harmonikán játszani. Apukám bognármester volt, és a műhelyben szinte mindig szólt a rádió. Anyukámnak szép hangja volt, nekünk, gyerekeknek nagyon sokat énekelt, sok dalt megtanultunk tőle. Nagylány korában úgy muzsikált a harmonikával, hogy a legények és a lányok vidáman táncolhattak a szüreti és az egyéb mulatságok idején. 
* Mikor került először kapcsolatba hangszerrel, zenetanulással? 
— A szüleim piacra, vásárra jártak, és a legtöbbször hoztak nekünk vásárfiát (cukorkát, mézeskalácsot). Egyszer azonban megleptek bennünket, engem és a testvéremet egy kis harmonikával. Nagyon boldogok voltunk, de nem tudtunk rajta játszani. Szerencsénk volt, mert a szomszédba új lakók költöztek. Náluk láttam először zongorát, gitárt, szinte mindenki tudott hangszeren játszani. A fiuk, Zsoldos Béla, aki akkor egyetemista volt, tanított meg a kottaolvasásra és sok kis dal eljátszására. A hangszert nagyon megszerettem. A szüleim nem sokkal később megtudták, hogy a Munkásegyetem keretében zenei tanfolyam indul, és mivel nekem a harmonika tetszett, a szüleim beírattak, Latyák József tanárhoz kerültem. Kaptam egy másik, nyolcvanbasszusos, piros harmonikát. Akik jól haladtak a zenetanulással, azok Zentán a Stevan Mokranjac Zeneiskolában vizsgázhattak. A sikeres vizsgák arra ösztönöztek, hogy folytassam, de akkor már Zentára kellett járnom hetente kétszer, mert nálunk, Kanizsán még nem volt zeneiskola. Minden órára cipelnem kellett a hangszert, mert a zeneiskolának nem volt hangszere. A harmonikát Nagy Vilmos és Stojkov Franciska, a szolfézst és a zeneelméletet Pozsár Gizella tanárnő tanította. 
* Hogyan alakult tovább az útja a középiskola és az egyetemi évek alatt? 
— Általános iskola után a szabadkai Zenei Középiskolába iratkoztam zeneelmélet és harmonika szakra. Tanáraim voltak Megyeri Mária és férje, Megyeri Lajos zenetanár, zeneszerző, az ő nevéhez fűződik a harmonika tanszak bevezetése is a Szabadkai Zeneiskolában. Nagyon neves tanárok tanítottak bennünket, és jelentős útravalót kaptunk tőlük egy életre. Mindenkit felsorolni szinte lehetetlen, néhányat azért megemlítek: Égető Gabriella, Peić Josip, Molcer Mátyás, Lévai Anna, Molnár Mirko, Sarić Piroska, Tikvicki Béla. Ott tanultam meg a kórusmuzsika és a zenekari muzsikálás alapjait.  
* Mikor vált egyértelművé, hogy a zene nemcsak szenvedély, hanem hivatás is lesz? 
— A zene élmény, nevelő eszköz, és közösséget formál. Már a középiskolában éreztem, milyen jó érzés gyerekekkel dolgozni. A középiskolában volt lehetőségem a kórusban, kamaracsoportban való és a zenekari muzsikálás örömeit is átélni. Tanáraimnak szakmailag és emberileg is nagyon sokat köszönhetek. A középiskola után, 1967-ben sikeres felvételit tettem Belgrádban a Zeneakadémián. Mivel a középiskola negyedik osztályában ösztöndíjat kaptam, szerették volna, hogy elkezdjek már dolgozni, így aztán a tanulmányaimat a Zeneakadémián magánúton folytattam, és mellette meg idehaza a Munkásegyetemen dolgoztam. Négy nap tanítás, majd két nap továbbtanulás. Idehaza a feladatot örömmel vállaltam, négy nap tanítottam, a hétvégén utaztam, és folytattam a tanulmányaimat. Az első évben már sok feladatot kaptam, kezdeményezésemre megnyílt a zeneóvoda és az első előképző tagozat, de tanítottam szolfézst és a harmonikásokat is. Abban az időben nagyon sok gyerek járt általános iskolába, így délelőtti és délutáni váltásban is dolgoztam. Örültem, mert láttam a gyerekekben a lelkesedést, a kicsikkel metalofonon és gyermekhangszeren is tanultunk. A kezdő, kis harmonikásaimmal és a kórussal már műsort is adtunk az Amatőr Színházban. A zenekar gondolata is foglalkoztatott, és már szép, dallamos darabokkal szerepeltünk.  
* 1968-ban megalapította a harmonikazenekart, mely ma már több mint ötvenéves. Hogyan indult ez a kezdeményezés? 
— Igen, és a zenekar rövid idő alatt népszerű lett, sok meghívást kaptunk a községi rendezvényekre. 1970-ben már Zomborban is szerepeltünk a vajdasági zenei gyermekfesztiválon. Sok dicséretet kaptunk, és ettől kezdve egyre gyakrabban szerepeltünk. A gyerekek szívesen jöttek a zenekarba, és lelkesen gyakoroltak. A fellépés is egyre több lett. 1972-ben már az Országos Harmonikazenekarok és Szólisták Fesztiválján is részt vettünk Pulában. Nagy sikerünk volt, jól szerepeltünk. Ezután a következő feladatunk az egyesület megalapítása volt, melyet 1973. január 19-én a Munkásegyetem klubtermében tartottunk. Ment a munka, lett vezetőség, folyószámlánk, pecsétünk, zászlónk, minden, ami kellett, és fontos volt, hogy a munka ne álljon le. A Zenebarátok Egyesülete nevet vettük fel (Prijatelji muzike).  
* Mi adott önnek erőt a zenekar vezetése során? 
— Hálás vagyok a tanítványaimnak, a szüleiknek, a mindenkori vezetőségnek, mely mellém állt, és az akkori támogatóknak, a községi és a tartományi támogatóknak. Nélkülük soha nem jutottunk volna el olyan helyekre és megmérettetésekre. Az első sikeres fellépés, az eredmények öntöttek belénk erőt és bátorságot. Mindig az a gondolat járt a fejemben, hogy jól kell szerepelni, ne kelljen szégyenkezni, mert sok munkaszervezet (sok-sok ember), intézmények járultak hozzá, hogy az utazást és az egyéb költségeket ki tudjuk fizetni. A gyakorlás, a kitartó munka megtanított bennünket arra, hogy a sikerekért, a jó eredményekért meg kell dolgozni. Azt tanítottam, hogy a tudásért dolgozni kell, de azt soha nem veheti el tőlünk senki.  
* Pedagógusként milyen elveket tartott a legfontosabbnak a munkája során? 
— Igyekeztem mindig olyan darabokat választani, amely a gyerekeknek is érdekes, de a színvonalat is próbáltuk tartani. A zenekarral főként eredetileg harmonikára írt műveket játszottunk, de az átiratok is fontosak voltak, melyeket sokszor magam írtam át a zenekarra. A nemzetközi versenyeken a hazai zeneszerzők műveit is népszerűsítettük (Megyeri Lajos, Tihomir Vidošić, Lovro Županović, Rudolf Bruči stb.). Az egyszerűbb, könnyebb művek vittek bennünket, lelkesítették a zenekart. Nem volt lehetetlen számunkra. A zenekar egy nagy család volt, ahol mindenki kivette a részét a munkából. A közös munka úgy összekovácsolta a csoportot, hogy még nagyobb sikert értünk el. A fegyelem, viselkedés, munkaszokás, az eredmények leírhatatlan élményeket nyújtottak a zenekarosoknak. Nemhiába, a zene örömforrás — mondta Kodály Zoltán, nemzetközi nyelv, mely hidat épít nemzetek között. Ezért találom fontosnak, még most is, a zeneoktatás népszerűsítését. A sikernek, melyet éveken át felépítettünk, az alapja és a titka a sok-sok gyakorlás, munka. 2011. január 31-étől a harmonikazenekar Harmonikabarátok Egyesülete Magyarkanizsa néven folytatja a munkát, működik. Az egyesületet a fegyelem, kitartás és a szorgalmas munka kovácsolta össze. 
* Milyen célja volt a zenével? Mit ad önnek a zene? 
— A célom a zene megszerettetése és a harmonika népszerűsítése volt a gyermekek körében. Ennek érdekében rengeteg didaktikai előadást és hangversenyeket tartottunk a falvakban az iskolásoknak. Bemutattuk a harmonikát, mert sokan azt gondolták, hogy népi hangszer. Az ilyen rendezvényeken szólisták, kamaracsoportok és a zenekar is fellépett. A zene és a gyerekek szeretete mindig minden nehézségen átsegített. A volt tanítványaim között vannak, akik ezt a hivatást választották, de a zene szeretete és a zenekarban való muzsikálás öröme azokban is megmaradt, akik nem ezzel foglalkoznak a munkaidejükben.  
* Mire a legbüszkébb a pályájára visszatekintve? 
— Elégedett és boldog vagyok, mert azt csináltam, csinálom, amit szeretek. Érdemes volt, mert 1978. október 1-je óta már Kanizsán is van zeneiskola. A zenekarosok segítségével, petíció által érdemeltük ki a mai zeneiskola székhelyét. 1992. január 13-ától működik ebben az épületben a zeneiskola, ahol ma már többféle hangszeren is lehet zenét tanulni. A célunk egy volt: átélni és átadni másoknak is a zene örömét, szeretetét. Ezer és ezer emléket őrzök. Mindig szerettem volna egy igazi próbatermet, ahol a díjakat, érmeket, serlegeket kirakhattuk volna, de sajnos ezt még nem sikerült megvalósítani. 

Bővebben: