Veselinov Ibolya, a magyarkanizsai Gyöngyszemeink Iskoláskor Előtti Intézmény igazgatónője, a község kilenc településének tizenegy épülete is mind az ő hatáskörébe tartozik. Ő az, aki összefogja, irányítja és igazgatja ezeket az épületeket, és benne az életeket. Hogy hivatását kiválóan végzi, annak az is a bizonyítéka, hogy már negyedik mandátumát tölti be igazgatóként, azaz tizenhat éve szavaznak neki töretlen bizalmat. Nemcsak a kollégáival tudja megtalálni a közös hangot, hanem a vezetőkkel is, de a szülők és gyermekek körében is a mindig mosolygós és mindig mindenkivel kedves óvó- és igazgatónő neve és arca egybeforrt az óvodával. Számtalan díj tulajdonosa, ám szerénységét és hivatása iránti elkötelezettségét és alázatát mutatja az is, hogy ezeket a díjakat mindig az intézmény nevében fogadta el. A közelmúltban azonban több meglepetés is érte. Először a Pro Urbe köszönőlevél, melyet október 20-án vehetett át a magyarkanizsai polgármestertől, Fejsztámer Róberttől a községnapi ünnepségen. Ott úgy nyilatkozott, hogy ez az életpályájának megkoronázása. Erre az elismerésre kollégái terjesztették fel, ami még értékesebbé teszi a díjat. Ekkor még nem is sejtette, hogy szűk egy hónap múlva a pedagógusnapon különdíjban is részesíti a Pedagógus Egyesület. Ibolyával a nyugdíjba vonulása előtti hetekben beszélgettünk, elsősorban a hivatásáról, mely, mint kiderült, elválaszthatatlan a mindennapjaitól. Az óvodával együtt formálódott ő is, együtt lélegzik azzal, és a kollégáival példaértékű kapcsolatot ápol. Az már csak ráadás, hogy az ő irányítása alatt nem volt olyan fejlesztési lehetőség, amit kihagyott volna, így a községbeli iskoláskor előtti intézményekben van a szíve, a lelke, tudása és a rátermettsége, melyet tanítani kellene.
 
– Az elhivatottság gyökere már gyermekkorom óta megvolt – mesélte Ibolya a kezdetekről. – Mindig szerettem gyerekekkel foglalkozni. Pályaválasztás előtt szerencsére gyakran jártam óvodában, mivel édesanyám szakácsnői munkát kapott ott. Az óvodához való kötődésem még jobban megerősödött. A családon túl nagy tisztelettel gondolok Szalma Cecília és Juhász Rózsa óvónőkre. A belőlük sugárzó gyermekszeretet, a tapasztalati tudásuk hozzásegített, hogy példájukat én is kövessem. Míg főiskolára jártam, Cilike óvónő volt a mentorom. Ő készített fel a képzési, gyakorlati foglalkozásokra. 1981. szeptember elsején bekerültem Kanizsa község óvodahálózatába. Szülőfalumtól, Horgostól tíz kilométerre, Martonoson kezdtem meg a munkát. Az első évek alapos, részletes tervezéssel, a foglalkozásokra való felkészüléssel és a gyermeki világ megismerésével teltek. Martonosra visszatérni ma is öröm számomra – mondta Ibolya, aki első gyermekük megszületése után Horgoson állt munkába.
– Más környezetben, új feladatokkal, lehetőségekkel, szervezéssel, kihívásokkal kellett szembesülnöm. Nem volt sima út. Újra kellett értékelnem önmagam, hogy fel tudjam venni a tempót, nyitottá tudjak válni az újra – magyarázta az igazgatónő, aki a második gyermekük születése után sem maradt otthon, hanem visszatért az óvónői pályára. Családi életét mindig óvta, most is szerényen, ám annál nagyobb örömmel válaszolt a kérdésemre, hogy az óvodán kívül hogyan alakult az élete. Bár nála az óvoda mindennel összefügg, elválaszthatatlan Veselinov Ibolya neve az ovitól. Ő a nagybetűs óvónő és igazgatónő, mert e tizenhat év alatt mindez egybeforrt. – Férjem külkereskedelmi igazgatóként tevékenykedett nyugdíjba vonulásáig. Két fiúgyermekünk van, mindkettő közgazdasági szakirányon tanult. Az idősebbik fiunk pici kora óta a futballért rajongott és napjainkban is amellett döntött, jelenleg a Budafoknál irányítja a tehetségek pályáját. A kisebbik fiunk az édesapja nyomdokaiba lépve építette a karrierjét, és vezető beosztásban dolgozik. Egy unokánk van, aki most fejezi be a nyolcadikat, és jövőre, szülinapi ajándékként, január huszadikára várjuk a második unokánkat – sorolta Ibolya, akitől afelől is érdeklődtem, hogy az óvodai munka után mennyire tudott türelemmel foglalkozni a saját gyerekeivel.
– Mire már elvállaltam az igazgatói állást, addig a gyerekeim kiröpültek a családi fészekből. Amikor óvónőként dolgoztam, nagyon jó volt. Abban az időben öt óra volt a kötelező munka, és volt időm a gyerekeinkre. Amire büszke vagyok, az az, hogy a menyeim elmondták, a fiúk azt vitték a családból, amit láttak, és mindketten nagyon családcentrikusak – mesélte az óvónő, akiből 2009-ben lett igazgatónő, és azóta is az – még egy rövid ideig, így felmerült a kérdés bennem, hogy ez a változás mennyiben változtatta meg őt, a hozzáállását, a kollegiális kapcsolatait.
– Fő óvónőként már úgy éreztem, hogy gördülékenyen haladnak a dolgok, a felkérés, hogy legyek pedagógiai vezető, nemcsak megtisztelő, hanem örömmel teli volt, amikor a kolléganőknek segítséget tudtam nyújtani. Az előző igazgatónő nyugdíjba vonulása után pedig megpróbáltam az igazgatói posztot betölteni – mondja ismét szerényen Ibolya, ám nemcsak próbálta, hanem hosszú éveken keresztül sikeresen, alázattal és tudása legjavával képviseli Magyarkanizsa községet. Ha kell, Magyarországon, szerbiai nagyvárosokban, vagy épp a legpirinyóbb faluban, ez is mutatja alázatosságát a hivatása és az emberek iránt is. Az óvónői hivatásból megmaradt az a stílus és kedvesség, melyért nemcsak a gyerekek rajonganak, hanem felnőttként is szinte furcsa az a jóindulat és tisztelet, ami belőle árad ebben a világban, ahol a jót érezve gyanakodni kezdünk. Az igazgatónő esetében nincs miben kételkedni, a kedvesség nem máz, hanem tényleg szívből jövő és minden jó embernek jár.
– Nem bántam meg, hogy elvállaltam az igazgatói állást. Mindent dokumentáltam, és mindig az volt a célom, hogy amit csak tudok, a gyerekeknek és az óvónőknek biztosítsunk. Legyenek játékok, játszótér, szebb környezet, de arra is figyeltem, hogy emléket hagyjunk az utókornak, az óvoda 140. évfordulójára például szép ünnepséget szerveztünk, és egy könyvet is kiadtunk, melyet már most jó lapozni, évek múlva pedig még érdekesebb lesz, és talán az utódainknak értéket is képvisel és közvetít – fejtette ki az igazgatónő.
– Csapatban dolgozunk, ez számomra nagyon fontos. A most az irodában lévő kolléganőkkel együtt kezdtük a munkát, így együtt építettük fel azt, amit elértünk. Számomra nagyon fontos a jó csapatmunka, úgy lehet igazi sikert elérni. Nagy öröm, amikor hetente egy alkalommal leülünk és megbeszéljük a heti teendőket – mondta Ibolya, aki azért azt is elárulta, hogy a mindennapi munka megkezdése előtt együtt isszák meg a kávéjukat, és valóban érezni és látni lehetett, hogy az igazgatónő és kolléganői között családias a hangulat, mégse kell a tiszteletet kikérnie, kivívnia, az a viselkedéséből és emberségéből adódóan egyértelműen jár számára a kollégák részéről. Míg a főnök terhére vicceket gyártanak, vagy a bajszuk alatt mérgelődnek, az oviban ez nem ismert dolog. Itt a tisztelet, a bizalom és a szeretet a jellemző.
– A munka nagyon fontos, de nálunk a családi dolgokat is figyelembe vesszük, soha nem volt kérdés, hogy valaki szabadnapot kaphasson – talán ez is a jó vezető titka, aki nem vasfegyelemmel, dicséretfukarsággal és még több munkafeladattal, hanem megértéssel, dicsérettel és szeretettel motivál. Bár tudják, hogy a pontosság nála alapkövetelmény és a feladatok elvégzése nem tűr hiányosságot.
– Mindent úgy élek át, mintha én is óvónő lennék, mert az óvónő tudja, hogy mire van az óvónőnek szüksége – mondta ki Ibolya. Az se véletlen, hogy a díjakra kollégái terjesztették fel. – Nagyon meglepődtem, és nagyon jólesett, hogy ezt a tizenhat évet kerek egésszé tették azzal, hogy leírták rólam, amit gondolnak. Meghatódtam, mert a méltatásban a munkásságomat emelték ki. Előtte intézményünk már megkapta a Pro Urbe érdemérmet, illetve a Đorđe Natošević-díjat is, azokra is nagyon büszke vagyok. Nagy meglepetés volt Magyarkanizsa község Pedagógus Egyesületének különdíja is. Nekem gyönyörű tizenhat évem volt igazgatóként és előtte is, szívem-lelkem beletettem.
– Nagyon sokat mentem fellépni a gyerekekkel, imádtam a néphagyományőrzést, rengeteg élményem van. Óvónőként sem tudtam nyugton ülni, igazgatóként is mindig a lehetőségeket kerestem a fejlődésre és fejlesztésre – mondta Veselinov Ibolya, akinek több mint ezer „gyermeke” van. Ők nőttek ki a kezei közül és óvó szárnyai alatt.
– Január 20-án, születésnapomkor megyek nyugdíjba, akkor születik a második unokám, szerintem nem fogok unatkozni, nagymamaként is helyt állok az unokák körül.
Bővebben: