Sokrétű és szerteágazó tevékenysége révén próbálja megkönnyíteni a rászorulók életét a magyarkanizsai Vöröskereszt 
Belesimulnak az életünkbe, megszoktuk a létezésüket, csak akkor tűnne fel, hogy mennyi mindent tesznek értünk és a közösségért, ha már nem tennék. Az ilyenek azok, akik észrevétlenül, dicséretet nem várva végzik azt az áldásos tevékenységet, amely bizony sokak életét megkönnyíti, sőt, sok esetben meg is menti. Az ünnepnapokkor, a világnapokon megemlékezünk egy pillanatra róluk, eszünkbe véssük, hogy milyen jó is, hogy vannak nekünk. Ilyen a Vöröskereszt is, amelynek hete épp most, május 8-ától 15-éig zajlik. Ennek apropóján a Vöröskereszt magyarkanizsai szervezetének látószögén és tevékenységein keresztül próbálunk közelebbi képet adni arról, hogy mi mindennel foglalkoznak, illetve arról is, mennyiben kell követnie egy ilyen szerteágazó tevékenységet folytató szervezetnek a világ változásait. 
Hodik Erzsébet, a magyarkanizsai Vöröskereszt jelenlegi elnökének neve és arca mára már nemcsak a helybeliek, hanem a környékbeliek és a vöröskeresztesek távolabbi tagjai számára is minden bizonnyal egybeforrt a szervezettel. Évtizedek óta oszlopos tagja a Vöröskeresztnek, így a legilletékesebb arra, hogy meséljen a régebbi időkről is, amelyekre visszagondolni oly jó. Persze, nem mindenre, arra azonban mindenképp, hogy a nehézségek, sőt a katasztrófák hogyan élhetőek át, élhetőek túl úgy, hogy a tanulságokat levonva bölcsebben haladhassunk tovább az utunkon. Vannak ugyanis olyan helyzetek, természeti csapások, háborúk, amelyekből ha akarnánk, akkor sem tudnánk kivonni magunkat, viszont az ilyen helyzetekben is nagyon sok esetben érvényes a Segíts magadon, Isten is megsegít! mondás. Amikor meg valamilyen okból kifolyólag nem tudunk segíteni magunkon, akkor ott a Vöröskereszt, amely oly sok esetben bizonyított már az elesettek felkarolása terén, akár szó szerint, akár metaforikus értelemben. 
Hodik Erzsébet, a magyarkanizsai Vöröskereszt elnöke (Baráth Szabolcs felvétele) 
– Huszonöt évet dolgoztam a Vöröskeresztben és nyolc éve vagyok elnök. Mint mindenben, a Vöröskeresztben is változtak azok a feladatok, amelyeket az élet forgataga és a világot érintő események változásai tükrében el kellett látnunk. A kilencvenes éveket meghatározta a háború, a menekültek, aztán jött a gazdasági válság – mesélte Erzsike, aki úgy fogalmazott, hogy mindez a Vöröskereszt munkájára is rányomta a bélyegét. 
– Hosszú ideig nagyon komolyan kellett foglalkoznunk ezzel, sok energiát kellett rá szánnunk. Ezt követően a pályázatoknak köszönhetően újabb tevékenységeket is felvehettünk a Vöröskereszt programjába. Az idősekkel, sérültekkel való törődés is ide sorolható, amelyben szintén megtaláltuk a helyünket, és nagyon komolyan dolgoztunk a céljaink elérése érdekében – mesélte az elnök, aki a két évtizeddel ezelőtti állapotokat is fel tudta idézni. 
– Egy rövid ideig még azok a klasszikus tevékenységek határozták meg a munkánkat, amelyek magukba foglalták a véradások megszervezését, az egészségügyi megelőző tevékenységeket, valamint foglalkozhattunk a fiatalsággal is, alkalmanként csomagokat oszthattunk, ruhákat adományozhattunk, amire nagyon nagy szükség volt, sőt pénzt is gyűjtöttünk, amiből a legalapvetőbb dolgokat tudtuk biztosítani a rászorulóknak – mesélte a mostani elnök, aki arra is visszaemlékezett, hogy nem mindig állt rendelkezésükre a mostani tágas, rendezett és szép épület, amiben a Vöröskereszt jelenleg működik, egykor be kellett érniük kevésbé korszerű körülményekkel. 
– A nagyutcán dolgoztunk, ott kezdtük. Dencs Marika volt az elnök, majd később Dongó Zoltán, aki húsz éven keresztül vállalta ezt a feladatot. Aktivisták azonban abban az időben sokkal többen voltak – mesélte Erzsike, aki szerint sok bonyolult dolgot oldottak meg, sokszor még véradáskor is kölcsön kellett kérniük a székeket. 
– A népesség fogyatkozásával a tapasztalataink szerint a Vöröskereszt minden ágazatában érezhető a gyerekek, fiatalok hiánya is. Legyen szó akár a véradásról, akár az aktivisták számáról – mondta az elnök, aki azonban még véletlenül sem panaszkodni akart ezzel, sőt hangsúlyozta, hogy dicsérendő a fiatalok tenni akarása, csupán érezhető a fogyatkozás itt is, mint mindenhol. 
– Az elsősegélycsapatokkal tartományi versenyekre jártunk, sok esetben a legjobb helyezéseket is sikerült elhoznunk – mesélte Erzsike, akire magam is úgy emlékszem, mint arra a személyre, akinek az óvó szárnyai alatt zajlottak az első vöröskeresztes táborok, amelyekben részt vehettem, hiszen mindegyikünkre odafigyelt, sőt mindent megtett azért is, hogy maradandó élményekkel gazdagodhassunk az együtt eltöltött idő alatt. Jómagam például akkor úsztam életemben először a Tiszában, amikor a tábor résztvevője voltam, és biztos vagyok benne, hogy többen voltunk olyanok, akik a falusi környezetből a kisvárosi környezetbe csöppenve igazi nagyvárosban érezték magukat, amit ugyancsak a Vöröskeresztnek, illetve Erzsikének köszönhettünk. 
Cseszkó Mónika neve egybeforrt a Vöröskereszttel (Baráth Szabolcs felvétele) 
– Úgy éreztük, hogy muszáj foglalkozunk a gyermekekkel, hiszen a nevelés fontossága elengedhetetlen abból a szempontból is, hogy akár a későbbi tagjaink is kikerülhessenek közülük – mesélte az elnök, aki mosolyogva tette hozzá, hogy napjainkban már jobbára hallgat a titkárra. Mindez azért érdekes, mert a magyarkanizsaiak számára a Vöröskereszt említésekor Hodik Erzsike és Cseszkó Mónika, a titkár személye valahogy „együtt jár”. Meghatározó személyiségei a szervezetnek. Mónika tíz éve tölti be a titkári funkciót, ám ahogy ő mondja, maga is itt neveledett ki, először önkéntes volt, majd egyre inkább úgy érezte, itt a helye, nem akar elszakadni a szervezettől és annak sokrétű és szerteágazó tevékenységétől. 
– Jó volt a hangulat, jó volt a közösség, az elsősegélynyújtást mindig is a szívemen viseltem, és a mai napig oktatom is azt, mivel rendkívül fontosnak tartom. Emellett sok mozgással jár, sok helyen megfordulhattam, sokféle munkát végezhettem és végezhetek most is. Szoktam mondani, hogy a Vöröskeresztben az adományozóktól kezdve, tehát a tehetősebb rétegtől a felhasználókig, tehát a leginkább rászorulókig mindenkivel szót kell érteni – magyarázta Mónika, akinek mindez kiválóan megy is, hiszen mindenki bátran fordul hozzá, mivel tudja, hogy biztosan segítséget remélhet tőle. 
– Széles skálán kell az emberekkel beszélni, van ebben szociális érzékenység, egészségügyi prevenciós rész és sok egyéb dolog is, és éppen ez a sokféleség az, ami engem megfogott – mondta Mónika, aki a rendezett és szép székhelyről is szívesen mesélt.