Több évtizednyi szünet után negyed százada indult újra Magyarkanizsán a néptáncoktatás. Tóth Ágnes volt az egyik alapítója a Tisza Néptáncegyesületnek, amit utána elnökként vezetett. Célja az volt, hogy a fiatalokkal megismertesse és megszerettesse a népi kultúrát, hogy az új generációk tovább vigyék. 25 év után azonban most úgy gondolja, hogy ideje átadni a stafétát másoknak. Tóth Ágnessel beszélgetünk a kezdetekről, a jelenről, a nehézségekről és a sikerekről.

- Hogyan került kapcsolatba a néptánccal?
- Szabadkán indult egy néptáncoktatói képzés a 90-es évek közepén, amit a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség vezetése, Szöllősi Vágó László és Lackó Illés indítottak. Mivel ismerősök, barátok vagyunk, Illés folyamatosan hívott engem, hogy jó volna, ha elindulnék ezen a képzésen. Szabadkoztam, hogy ne haragudj, én már 35 éves vagyok, sohasem táncoltam, nem fogok elindulni. Szinte napi szinten hívogatott, s egy hónap után végül rábólintottam, hogy jól van, akkor elmegyek, bár nem gondoltam komolyan, hogy elindítok bármilyen csoportot is. Miután elindult a képzés, feladatként kaptuk, hogy gyűjtsünk a településünkön néptánccal kapcsolatos dolgokat. Ezt is megkezdtük és utána, a második évben jött a neheze. Mivel négyen voltunk Magyarkanizsáról, nekiláttunk a néptáncosok toborzásának. Összesen 196 gyerek jelentkezett, bár szinte senki sem tudta, hogy pontosan mi is az a néptánc. Nagyon sokan lemorzsolódtak ugyan, de utána kialakult egy nagyon jó kis csapat. Így kezdődött. Bár hozzáteszem, a legelején semmilyen anyagunk nem volt.

- Mondta azt, hogy gyűjtöttek!
- Igen, gyűjtöttünk, de ezek csak olyan gyűjtések voltak, hogy a két háború közt Kanizsán hogyan táncoltak, vagy milyen mulatságok voltak. Akkor igen nagy rétegeződés volt a lakosság között. Az iparosok nem keveredtek a parasztokkal. A Gazdakörbe az iparosok be se mehettek. Nagyon érdekes dolgokat tudtunk meg. Táncolni a Katolikus Körbe jártak a parasztok, elsősorban csárdást, friss csárdást és polkát jártak. Ezeket azonban már nem tudták akkor sem bemutatni, Vadász Mári néni már kilencven valahány éves volt, aki mesélte mindezt nagy lelkesedéssel. Nagyon szép anyag összejött. Ez volt igazából a diplomamunkánk. Azonban nem erre gondoltam, hogy nem volt anyagunk, hanem, hogy nem volt magnónk, nem volt helyszín, ahol táncolni tudtunk volna. Úgy kellett az iskola, később az óvoda tornatermét kibérelnünk. Nem volt pénzünk takarítókat fizetni. Sokszor a családi kasszából kerültek elő azok a pénzek, amiket ezekre a célokra költöttünk.

- Sikerült-e végül magyarkanizsai táncokat felkutatni?
- Magyarkanizsai táncokat nem találtunk már, viszont nemrégiben Resócki Roland gyűjtött Tisza-menti táncokat. Nagyon szép anyag, fel is dolgozta és nagyon szépen táncolják nemcsak Adán, ahol él, hanem Topolyán is. Mi is szeretnénk ezeket a táncokat a segítségével megtanulni, mivel ez a miénk is. Függetlenül attól, hogy a dél-alföldit tartottuk eddig az itteni néptáncos anyanyelvnek, de ez számomra, s minden itt élő táncos számára fontos lenne.

- Ruhák azonban csak előkerültek a szekrények aljáról, legalábbis egy-kettő.
- Vadász Mári néninél, akinél gyűjtöttem, onnan előkerült pár. Ahogy mondta, nem annak van sok ruhája, aki sokat vásárol, hanem aki megőrzi. Neki még voltak a két háború közötti időszakból ruhái, amit igazából nem nevezhetünk a fogalom mai értelmében népviseletnek. Nekik ez mindennapi viselet volt. Kaptunk tőle egy blúzt és egy szoknyát.

- Említette, hogy az első felhívásra 196-an jelentkeztek. A 25 év alatt hány táncosuk lehetett?
- Nem készítettünk még ilyen statisztikai kimutatást, de nagyon sokan megfordultak itt. Aki beiratkozik, az nem hagyja azonnal abba, de nem is csinálja végig, legalább 10 évig. Van azonban, aki 10-15 évig is táncol. Vannak átfedések, de éves szinten 80-100 aktív táncosunk van az óvodásoktól kezdve egészen a felnőtt csapatig. Tehát több korosztályban dolgozunk. Vannak az óvodások, az alsósok két csoportban dolgoznak, és vannak a felsősök. Most már a középiskolásoknál és egyetemistáknál nagy a szórás, mert többnyire külföldön tanulnak, vagy pedig bentlakásos kollégiumban vannak, s ritkábban járnak haza. A hétvége szórakozásra is kellene, de velük csak pont akkor tudnánk próbálni, tehát ez így gubancos. Az első két generációnál picit belehaltam, amikor elmentek, mert nekem a topolyai Cirkalom volt a szemem előtt. Mindig is azt szerettem volna, hogy Kanizsán is legyen egy nagy együttes. Amikor az első generáció tagjai elkezdtek középiskolába járni és lemorzsolódtak, az nagyon-nagyon fájó volt. Végül rá kellett jönnöm, hogy nem az a cél itt, hogy nagy együttest létrehozzunk, hanem hogy azoknak a gyerekeknek, akik ide eljönnek, a szívükbe beültessük ezt a paraszti kultúrát. Ha sikerül, akkor ők ezt magukkal viszik egész életükbe. Lehet, hogy nem fogják használni, de ha egy szükséges pillanatban ehhez tudnak nyúlni, megoldhatják gondjaikat.

- Említette, hogy nehezen indultak, nem volt támogatás. Most milyen a helyzet?
- Furcsa. Igazából attól függ, hogy a helyi költségvetés mit tud megengedni. Nagyon nagy Magyarkanizsán a szabadidős elfoglaltságok lehetősége. Vannak sportklubok, van néptánc, modern tánc... A gyerekek is több helyre járnak, a támogatás tekintetében pedig van egy adott összeg, amit ha sok felé kell osztani, akkor mindenkinek kevesebb jut. Viszont a tartományi és külföldi pályázási lehetőségek nagyon jók. Amióta megindította az Emberi Erőforrások Minisztériuma a Csoóri Sándor Programot, az fellendítette a mozgalmat itt Vajdaságban is.

- Szakmai segítséget is kapnak?
- Ez úgy működik, hogy ha igényeljük, és utána járunk, akkor fel tudunk kérni valakit, és ezekből a támogatási keretekből tudunk fizetni a koreográfusoknak, a szakmai segítőknek. Ma már mindenki pénzért dolgozik, ez így működik.

- A 25 év az pontosan negyedszázad. Ezért gondolta úgy, hogy most befejezi?
- Igazából már a húszéves évfordulón gondolkodtam ezen, de láttam, hogy még nem lehet, meg valahol a lelkem mélyén nem tudtam még elengedni ezt az egészet. Azután jött a 25 éves jubileum, s úgy gondolom, hogy ennyi már elegendő. Szeretném átadni a fiatalabbaknak, mert elértem abba a korba, amikor a lenyugvás az elsődleges, s nem az, hogy meg akarom váltani a világot. 30 évesen még ezt akartam. Valamilyen formában azt hiszem, hogy sikerült is. Annak idején, amikor Illés hívogatott, az ő célja is az volt, hogy azt a fehér foltot a néprajzi térképen, amit Magyarkanizsa jelentett, azt egy kicsit kiszínezzük. Tulajdonképpen ez volt a döntő, amiért én akkor elmentem arra a tanfolyamra. Magyarkanizsán néptánccal nem foglalkozott a II. világháborút követően évtizedekig senki. Így indultunk neki, és azóta kezd színesedni a térkép. Nem azt mondom, hogy már befestettük, mert nem tudom, hogy az egyáltalán megtörténik-e valaha, mert mindig lehet többet és többet csinálni.
Bővebben: