A kovácsmesterség egyike a legősibb mesterségeknek, mégis nagyon kevesen gyakorolják felénk, ezért igazán örülünk, ha rábukkanunk egy képviselőjükre. A tavaly év végén Zentán megtartott Gazdanapokon volt szerencsénk találkozni a horgosi Berényi Mihállyal, aki szebbnél szebb kovácsolt dísztárgyakat állított ki. Elmondása szerint 1965-ben ment el kovácsinasnak, egy évre rá pedig már a kezében is tartotta az oklevelet, és azóta űzi is ezt a mesterséget. Igaz, időközben mással is foglalkozott, ami több pénzt hozott, de amióta nyugdíjba vonult, kizárólag kovácsként tevékenykedik. 

– Amióta nyugdíjas lettem, hobbiként készítem ezeket a dísztárgyakat – mutatott a kiállítóhelyén szépen sorban elhelyezett kovácsoltvas alkotásokra, kisebb-nagyobb késekre, szekercékre stb. Mihály az alkotásaival a MIRK-en is többször részt vett, s nemegyszer első helyezést ért el a kizárólag kézzel kovácsolt eszközeivel. 

– Nálam a műhelyben nincsen gép, csak üllő és kalapács, s mindent kézzel csinálok – magyarázta, és hozzátette, hogy a számos célszerszám mellett egyszer szerbiai megrendelésre a felsőhegyi mestere által elkészített vaskerítésre díszeket kovácsolt, ezenkívül megrendelésre mindenféle dísztárgyat csinál. Mint ahogyan elmondta, ezeket készíti a legszívesebben, ugyanakkor díszpatkók és birkafogó kampók, balták, ácspajszerok, hidegvágók is kikerülnek a kezei közül. A birkafogó kampókat már nem is a juhászok kérik, hanem a néptáncosok. Berényi számos, általa elkészített kisebb-nagyobb kést is kiállított. Ezek kapcsán elmondta, hogy a kisebbeket akár fél–egy óra alatt is megcsinálja, attól függően, hogy mennyire munkás, hogy a nyelét miképpen formálja. Beszélgetésünk végén megjegyezte, hogy rajta kívül és elhunyt mesterén kívül nem igazán ismer más kovácsot a környékben. 

A mester mindent kézzel készít 

– Van néhány fiatal, akik megtanulták az ekevasakat lekalapálni, de nem foglalkoznak a kovácsmesterséggel – jegyezte meg, s elmondta, hogy az ekevasak lekalapálását már nem vállalja, és mivel idős, elég neki ezeket a díszeket elkészíteni. Elmesélte, hogy a fia ugyan elsajátította a mesterséget, de mire a középiskolába került, ott már nem tanították ezt, ezért lakatos lett belőle. 

– Az unokám viszont már nyolcéves korában készítette a kis patkókat, ők viszont Ausztriába költöztek, mivel a fiam az itteni fizetéséből nem tudta eltartani a családot. Ott viszont újra bevezették az inaskodást, így három hónap iskolába járás után kikerülnek a diákok a műhelybe. Így most ő másodéves inas, és papíron fémipari technikus lesz, de az iskolában is elkezdett kovácsolni. A tanárok pedig rácsodálkoztak, hogy honnan tudja ezt csinálni – mesélte beszélgetőtársunk nevetve, majd a történetet folytatva elmondta, hogy az unokája büszkén mondta nekik, hogy ő a tatánál már nyolcéves korában a műhelyben kalapált! 

Bővebben: