A magyarkanizsai női labdarúgóklubban november 28-án zárult az őszi idény, a kék-fehérek felnőttcsapata ugyanis akkor játszotta le az őszi záróforduló mérkőzését, melyen a Tisza-partiak klubrekordot jelentő, 19:0-s győzelmet arattak. A csapat egyik játékosa, Kovács Izabella azonban nem csak emiatt örülhetett, a bíráskodással is foglalkozó labdarúgót ugyanis csapattársai és a vezetőség tortával lepte meg a Požarevac elleni bajnoki után, annak apropóján, hogy Izabella nemrégiben elérte bírói pályafutása 300. mérkőzését. A mindig mosolygós hölgyet a požarevaciak elleni találkozó után kérte fel a Magyar Szó, hogy foglalja össze sportolói és játékvezetői pályafutása eddigi legérdekesebb történéseit. 

2013-ban kezdtél el bíráskodással foglalkozni. Az azóta eltelt nyolc évben miben fejlődtél a legtöbbet? 

– Azóta megtanultam kezelni az embereket. Az elejében még jobban izgultam a mérkőzések előtt, a pályán pedig volt bennem egy kis félsz, néha féltem attól, hogy a döntéseim milyen reakciókat váltanak majd ki. Nyolc év után már jobban tudom kontrollálni az ilyen dolgokat, a mérkőzések alatt pedig már szinte teljesen ki tudom zárni a külső tényezőket. 

Több rangfokozatban is közreműködtél, a legkisebbektől egészen a női Szuperligáig. Melyik ligában volt a legnehezebb dolgod? 

– Papíron a Vajdasági Liga tűnik a legnehezebbnek játékvezetői szemszögből, hiszen ott a legnagyobb az iram, de mindez meccsfüggő. Egy bajnoki a Tisza Menti Ligában vagy a női I. ligában is lehet ugyanolyan nehéz vagy még akár nehezebb is. Általában azok a meccsek a legkönnyebbek, ahol az egyik csapat jóval nagyobb játékerőt képvisel ellenfelénél, a rangadók viszont minden rangfokozatban kemény diónak számítanak. Sok függ attól is, hogy a kollégákkal mennyire tudjuk segíteni egymást a meccsek alatt. 

A nézők számára mindig a játékvezetők a legnagyobb „ellenségek”. Az elmúlt években volt-e kellemetlen tapasztalatod a szurkolókkal kapcsolatban? 

– Általában a hazai drukkerek szoktak kellemetlenkedni, főleg akkor, ha a kedvenceik nem nyernek. Olyankor rajtunk kérik számon az elmaradt győzelmet. Néhány éve az egyik körzeti ligás bánáti klub vezetője engem tett felelőssé azért, mert csapata hazai környezetben csak ikszelt, egy utánpótlásmeccsen pedig előfordult olyan is, hogy a nézők elvárták tőlem azt, hogy segítsem a magyarkanizsai csapatot, csak azért, mert én is onnan származom. Bírói pályafutásom elején persze volt olyan is, hogy a partjelzői zászló helyett a fakanalat ajánlották a kezembe, de szerencsére ilyen dolgok már egyre ritkábban fordulnak elő. 

Bővebben: