Almásiék a kispiaci helyi közösséghez tartozó Szalatornyán dohányt, krumplit, káposztát termesztenek, az ilonafalvi Kálmán család tanyáján pedig a mínuszokban se lassul le az élet.

A megközelítőleg száz háztartást számláló Szalatornya szinte tanyavilágnak számít. Az odautazó azt tapasztalhatja, hogy szépen gondozott, takaros háztájak, sorjázó fóliasátrak és még jégvédelmi hálókkal ellátott parcellák is vannak, ami mind-mind a szorgalomról és az élni akarásról tanúskodik. Itt gazdálkodnak Almási Tiborék is, akik dohányt, krumplit, káposztát és dísztököt is ültetnek minden évben. Utódaik is ugyanezt az életformát választották, hiszen fiaik is mezőgazdasággal foglalkoznak, az itthon való boldogulást keresve, a kemény, legtöbbször nagyon nehéz munkát is zokszó nélkül végezve. A dohánytermelést már régóta végzik, ez az, ami talán a legtöbb törődést is igényli, de nem ijednek meg, ha arról van szó, hogy meg kell fogni a dolog tollát.

Ilonafalva pedig félúton van Magyarkanizsa és Velebit, avagy magyarul Fogadjisten között. Vajmi kevesen lakják, de aki ingázott már, vagy átutazóban volt arrafelé, különös dolgot tapasztalhatott. A járás, ami kopár, szikes talaj, gondolhatnánk, kevés látnivalót és még kevesebb csodát rejt magában, legfeljebb egy-két fűcsomót, amit nagy kegyesen meghagynak az ott legelésző csordák és nyájak. Leginkább akkor figyelhető meg a táj apró rezzenése, ha nemcsak átsuhanunk rajta, hanem lelassulva valami egyszerűbb, kenyérgőzzel üzemelővel haladunk egyik pontból a másikba. Így van ez minden esetben, nem csak a járásnál, de itt még az autósnak is van aki megálljt parancsol.

Többször voltam szemtanúja annak, hogy hatalmas tehéncsorda vonul át az úton, az arra közlekedők pedig kénytelenek megállni és kivárni, míg a lomha mozgású állatok hazafelé veszik az irányt, „átcsorogva” az úton. Ennél már csak az a megmosolyogtatóbb, mikor egy egész birkanyáj kocog a legelésből egyik területről a másikra, és közben némelyikük elbambulva, másodpercekig mélázik, míg a juhászkutya meg nem sürgeti őket. Ilyenkor az autós nem dudál, nem türelmetlenkedik, hanem önkéntelenül is rácsodálkozik arra a világra, ami a rohanásból a pillanatnyi természetszépségbe kényszeríti, és nem tehet mást, mint hogy vár. Vár az áthaladásra, a sietős világ tempójának újbóli felvételére, és közben talán egy időre meg is nyugszik még az is, aki éppen nagyon sietne. Én mindig ezt tapasztaltam arrafelé járva, sőt kicsit tovább haladva azt is lehet látni nyáron, amikor a csatornába beereszkednek a tehenek, és ott hűtik le magukat a vízben. Számomra különös jelentőséggel bír az a táj, ahol a csendnek hangja van. Ilyen lélekmegnyugtató helyen, az úttól pár száz méterre van egy takaros tanya, ahová a birkák befutnak, Kálmánék tanyája. Hatalmas szalmakazlak, ahogy az illik, mezőgépek, na és kutyák. Rengeteg kutya. Tízig sikerült számolni, de a gazda szerint több is van, csak azok nem jöttek elő, még legalább három valahol csatangol. És egy év alatt annyit megesznek, mint egy hízó – mondja a ház asszonya, Kálmán Magdolna. Ezen keserédesen nevetünk, mert azért ki veti meg a jó házi kolbászt, meg a többit, ami a disznóból készülhetne, de egy tanyára elengedhetetlen a kutya. Hogy miért kell ilyen sok, Kálmán József azt mondja, szeretik a kutyákat, egy sárhegyijük viszont azért van, hogy legyen egy díszes is, ne csak jó, hanem szép is. A mínusz tíz fokban kezdjük meg kint a beszélgetést a hófödte tájban, az udvaron, ahol a ház ura kigombolkozva se fázik, de hát hogy is fázna, mikor állandó mozgásban van, teszi a dolgát, ahogy mondja, itt egy pillanatra sincs megállás, mindig talál az ember magának munkát kora reggeltől késő estig.

A kispiaci Kovács család a tejtermelésben találta meg számítását. Százötven hektár termőföld, nagyjából ugyanennyi szarvasmarha, melynek fele fejőstehén, fele pedig üsző és borjú – ez teszi ki a kispiaci Kovács család gazdaságát. A falu legmagasabb pontján lévő tanyájukon még tíz órakor is nagy a nyüzsgés, kicsit megkéstek a fejéssel, mivel feltartották őket, de így még tempósabban dolgozik a család apraja-nagyja. Kovács Géza annak idején, a nyolcvanas években két tehénnel vágott neki a gazdálkodásnak, azóta azonban jelentősen megnőtt az állomány, és nem elég, hogy felesége és mindkét családos fia gőzerővel dolgozik reggeltől estig, s munkást is kell alkalmazniuk, aki besegít a jószágok körüli teendőkbe. Munka ugyanis van bőven, embert viszont nehéz találni, erre panaszkodnak. A segítség azonban kell, főleg ott, ahol ennyi jószág van. Kovácséknál pedig a jól bejáródott, több évtizedes gépezet, vagyis a munka se nem ismeretlen, se nem büdös egyiküknek sem.

Kovács Géza szerint valamit mindig csinálni kell, ha kifizetődő, ha nem, ám ha okosan teszi az ember, megéri, és ez nemcsak a szarvasmarha-tenyésztésre vonatkozik, hanem az élet más területeire is. A holstein-fríz fajtájú, fekete színű, tejelő tehenek, üszők és borjak folyamatos törődést igényelnek, amiért cserébe napi 1800 liter tejet adnak a tehenek, a kiöregedetteket vágóhídra adják, a bikaborjakat is áruba bocsátják, a kis üszőket pedig tovább nevelik, így biztosítva háztájról az utánpótlást. Kizárólag ezt a fajtát tartják, ez ugyanis a legjobban tejelő, nekik az az elsődleges, nem pedig a hízójószág nevelése.

Bővebben: