Évek óta visszatérő, már-már hazajáró vendég Magyarkanizsára Berecz András énekes, mesemondó, aki ismét a Tisza-parti városba látogatott, ezúttal a magyar kultúra napján. A Regionális Kreatív Műhely szervezésében méltó módon ünnepelhették a magyarkanizsaiak ezt a napot a Cnesában. A sokrétű művész nem jött üres kézzel, hisz ezúttal a fotóit is magával hozta, amelyekből a Dobó Tihamér Képtárban Szívverés a magasban címmel kiállítás nyílt, amelyet Bicskei Zoltán nyitott meg. 
Először a fotóiból nyílt kiállítást tekinthették meg az érdeklődők, majd sor került a Mese a muzsikáról című előadásra, amelyben a Berecz Andrástól megszokott módon mintegy két órán át hallhattuk a meséket, történeteket, énekkel is tarkítva, sőt még egy dalt is megtanított a közönséggel. A zene születését, isteni és emberi értelmét mesélte el. A muzsika hatalmát, égi és földi természetét, ezek érintkezéseiről és ütközéseiről szólt régi istenek, szellemek sorsain és küzdelmein keresztül. Nem hagyhattuk ki, hogy néhány mondat erejéig ne faggassuk úgy a képekről, mint magáról az előadásról, amelyben Szabó Dániel is közreműködött cimbalmon. 
– Miközben kutatgattam, és belezúgtam a harangba, menet közben még példaképemmé is vált. Csak fontosat mond, csak időben, érthetően és hallhatóan. Az élőket hívogatja, hogy a hétköznapok sarából próbáljon meg kilépni, a fejét kiemelni az örvényből, kucorodjon oda az örökkévalóság elé. A holtakat viszont elkíséri, méltóságot ad az elmúlásnak. Nincs még egy ilyen hangszer, amely ugyanazon a hangon megérinti a boldog embert meg a nagyon szomorút is. A szomorúnak a bánata tengermélységű lesz a harangszó következtében, a boldog emberé meg égi magasságú – magyarázta Berecz András, akinek a fotóin a harangok köszönnek vissza. 
– A zenei hangokat, a harang csodálatos muzsikáját fényben sikerült megfognom, mert felmentem, mint a nyest, repültem, mint a denevér, a különféle Árpád-kori templomok tornyaiba. Megláttam, hogy ott fenn a sötét torony tetején, a harangpaláston belül a harang nyelve árkot váj, és fölfénylik az anyag. Ahol ötszáz évig dolgozik a harang, ott figurális minták jönnek létre. Ezeket fényképeztem, és állítottam a nekem tetsző sorrendbe – mesélte Berecz András a kiállítása kapcsán, amely még három hétig látható a magyarkanizsai képtárban. Arról is faggattuk, hogy mit tud elmondani a kép, amit a mese nem, és erre így felelt: 
– A Kaukázusban van egy találós kérdés. Milyen messze van egymástól az igazság és a hamisság? Egy kisarasznyira. Amit látsz, az biztos, amit hallasz, az nem biztos, hogy mindig igaz. Mást tud a szem, és mást a fül. Akkor jár jól az ember, ha minden antennáját használja – mondta a mesélő, aki arra is kitért, hogy a mese az maga az emberiség együtt. Kérdésünkre azt is megosztotta velünk, hogy szerinte milyen az igazi mesemondó. 
– Az igazi mesemondón rajta van a pecsét, hogy ő az. Én nem vagyok olyan jó, mint a meséim, így tehát nyugodt is vagyok, biztos is vagyok a dolgomban – mondta a tőle megszokott tréfásan igaz módon Berecz András. 
– A mese nemcsak egyetemesen érvényes, hanem tartást is ad egy közösségnek, szerintem a mesemondás igazi ajándéka, ha egy történelmi nyelvi közösség magára ismer a szereplőkben. Egy tónak apadása vagy duzzadása a széleken mindig jobban látszik, mint középen – ez is Berecz András üzenete és nagy igazsága, amit épp a magyar kultúra napján, Magyarkanizsán, a lehető legjobb helyen jelentett ki. Az est folyamán a közönség hallhatta, ahogy magyar, ógörög, mongol, kazak, csuvas, ír legendákba, mesékbe bujkál, és ezzel boldoggá tette az őt nézőket és hallgatókat. 

Bővebben: