A csípős hidegben keskeny sárpallóba ragad a lábunk, amikor Ariana, a huszonöt éves, négygyermekes anya beinvitál a lakhelyükre. Igaz, most csak három gyereke van otthon, mert a negyedik nevelőszülőkhöz került, önhibáján kívül. Míg ő Magyarkanizsára utazott be az orvoshoz, addig egyik ismerőse a határhoz vitte kéregetni a kicsit, amiről ő nem tudott. Mint meséli, annyira fájt neki a gyermeke elvesztése, hogy majd megszakadt a szíve, és szeretné, ha visszakaphatná, amiért mindent megtesz, együttműködik az intézményekkel. A másik három csillagszemű sötét kis szobácskában az ágyon, kabátban majszol valami harapnivalót, mosolyognak, vajmi keveset éreznek abból, hogy talán nem így lenne a természetes, hisz másmilyent még nem tapasztaltak.
Az anyuka készségesen körbe vezet a lakhelyükön, ahol nem kell nagy sétát tenni, két helyiségen osztoznak öten, és ebben a konyha is benne van. Olyan, amilyen, de itt készül az ebéd, sőt három kályhácska is van, melyek nem nagyon ontják a meleget. Az anyuka azt meséli, mindig ügyel arra, hogy legyen tűzifa, ha máshogy nem, akkor szednek a közeli fás területen gallyakat. Elnézést kér, hogy ilyen körülmények közé kell bevezetnie, én meg azért kérek elnézést, hogy cipőstől indulok befele, de megnyugtat, hogy nincs semmi baj, úgyis ma fogja felsúrolni a szobákat. Párja, Attila pedig azt meséli, hogy szeretne jobb körülményeket teremteni a családnak, de az alkalmi munkából, amit a zöldségtermelőnél kap, ez nehezen kivitelezhető. Megjárta Hollandiát is, ahol dolgozott, de nagyon hiányzott neki a család.
Amikor arra terelődik a szó, hogy bánják-e, hogy nem tanultak, Attila határozottan közli, hogy igazam van, tanulniuk kellett volna, mert hiába tud ő megépíteni egy házat, ha végzettség nélkül nem kap munkát. Csak hát nem volt, aki tanulásra ösztönözze őket. Nem az volt a szokás. De az övéik már járnak az intézményekbe, sőt, az új lehetőségek igencsak tetszetősek nekik is.
A szomszédos házikókból jöttünkre egyre többen sereglenek ki, ott van Mile is, aki az unokáit egyedül neveli abban a házban, amely már-már lakhatatlan. Most még meghúzzák magukat benne, de a körülmények a jóérzésű embert elszomorítják. Ígéretet kapott rá, hogy segítenek. Krisztina és Tibi is megígérték.
Krisztina pedig nem más, mint a magyarkanizsai Szociális Központ igazgatónője, Telek Krisztina, aki az elmúlt években olyan komplex programot dolgozott ki, amely a gyökerektől orvosolja a problémát.
– Amit papírra vetek, az számomra egy iránymutató és azt követem. Nem szeretem, hogyha a betű csupán a papíron marad, és nincs tartalma. Problémák, esetek elemzése, rengeteg személyes terepmunka és a kollégákkal való állandó kommunikáció eredményezte, hogy kiforrtak azok a konkrét lehetőségek, amelyek hivatottak arra, hogy a roma lakosság problémáját megoldják, illetve valamilyen formában felzárkóztassuk őket az átlaglakossághoz. Mindehhez nagyban hozzájárult a Városok és Községek Állandó Értekezletének a szakmai és anyagi támogatása, melynek eredménye a Községi Képviselő Testület által egy hónapja elfogadott Roma cselekvési terv is – mondta szerényen az igazgatónő, aki éjt nappallá téve dolgozott ezen a problémán, és a lehetőségek kutatásán.
– A roma lakosságnak elsősorban az aluliskolázottság és a mélyszegénység a legnagyobb kerékkötője, ez a kettő viszont kéz a kézben jár, hiszen a mai világban ahhoz, hogy valaki boldogulni tudjon, bizony tanulnia kell, és képesítenie magát, még ha csak alapfokon is. Viszont nagyon nehéz azokkal a sztereotípiákkal fölvenni a harcot, amelyek általában a roma lakosságról kialakultak. A sokszor hitét vesztett emberek felzárkóztatása sem egyszerű dolog, amibe még az is közrejátszik, hogy egyesek különféle önös célokra is gyakran kihasználták őket, ám az ígéreteket nem váltották be, ezért is nehéz megnyerni őket a bizalmunknak. A szociális központtól is úgy félnek, mint a tűztől, mert azt gondolják, hogy mi azok vagyunk, akik a gyerekeket megfogjuk, összepakoljuk és elvisszük – fogalmazott Telek Krisztina.
Ám Horgoson egész mást láttam, mégpedig azt, hogy megbíznak a központ dolgozóiban, de azt is tudják, hogy vannak feltételek, nekik pedig vannak kötelességeik, amelyek számukra szokatlanok, de mindenki arra törekszik, hogy idővel szokássá váljanak. Ilyen például a higiénia, vagy az iskolába járás.
– Kizárólag a szakmaiságon alapszik minden egyes gondolatunk, minden egyes tettünk – mondta Telek Krisztina, aki mesélt a most futó, javarészt pályázati segítségből megvalósuló projektekről, amelyek a roma felzárkóztatásért folynak, és melyet az önkormányzat is jó szemmel néz, illetve anyagilag támogat.  
– A közösség egy részét megnyertük magunknak. Fölvették a harcot a szegénységgel és az iskolázatlansággal szemben. Ehhez hatalmas segítséget adott a horgosi Kárász Karolina Általános Iskola, ahova 48-an iratkoztak be, és 43-an aktívan tanulnak a felnőttoktatásban, valamint be akarják fejezni a nyolc osztályt. Gulyás Oldal Anita, az iskola igazgatónője pedig elejét vette a rendszertelen iskolában járásnak, ezzel is szorosabbra fűzte a kapcsolatot az iskola és a szociális központ között. A magyarkanizsai középiskola kifejezetten nyitott arra, hogy megszervezze a felnőttoktatást középiskolai szinten, ennek jön a folytatása ebben az évben. Az előkészületek már javában zajlanak. Emellett sikerült felkarolnunk a kiskorú anyákat. Amikor egy kislány teherbe esett, és mondjuk még általános iskolás volt, akkor kapott házitanítást és otthon maradt, tehát gyakorlatilag minden kapcsolata megszűnt, akár a társaival, akár a külvilággal. Megszülte a gyermeket, és a maga egyszerűségével, meg mindazzal a tanult jó és rossz dologgal együtt próbálta nevelni a babáját. Most viszont szakmai segítséget kap tőlünk a napköziben, ahol nővér végzettségű dolgozónk, és jó pedagógiai érzékkel megáldott háziasszonyunk is van. Tehát többféle embert foglalkoztatunk, amiben hathatós segítséget nyújt az önkormányzat. Fölkaroltuk a kiskorú anyákat, fölkaroltuk a gyerekeket 3–6 éves korig, akik nincsenek a rendszerben, tehát nem járnak még óvodába. Ez a program igazság szerint az óvodára volt elképzelve, de rögtön azzal a problémával szembesültünk, hogy ezek a gyerekek olyan rossz higiéniai állapotban vannak, hogy az óvodában ezt a programot nem tudjuk bevezetni. Így most gyakorlatilag útközben alakult át és alakult ki egy új program, amely egy úgynevezett fölkészítő az óvodára, ahol a gyerekek higiéniai szokásokat, szociális készségeket tanulnak, tehát olyan szinten szocializálódnak, hogy utána probléma nélkül be tudjanak kapcsolódni az óvodába – magyarázta Telek Krisztina, aki kirívó esetekről is szólt.
– Például volt olyan gyermek, aki amiatt nem tanult meg járni, mert az anyuka azt hitte, azzal tesz jót, ha nem engedi mászni és egész nap babakocsiban tolja. Most már ő is a rendszerbe van és átlagos gyerekként kezdi majd meg a tanulmányait. Ezek a fajta fölvilágosítások, melyeket végzünk, egyrészt a szülőnek jók, másrészt a gyereknek, harmadrészt majd a későbbiekben a közösségnek is a javára válnak – magyarázta az igazgató, akitől azt is megtudtuk, hogy Horgoson, a Tolnai Csaba által vezetett Szociális szolgáltató központ napközi épületében, melynek felújítása jelen pillanatban zajlik, egy határon átívelő IPA-pályázat és önkormányzati támogatás segítségével, a gyerekek minden nap tudnak tisztálkodni, és mindennap tiszta ruhát kapnak, amiért végtelenül hálásak és kialakul náluk a szokás is. – Hálásak azért, hogy jó helyen vannak, hogy mindent megkapnak. A kedvességet, a figyelmet, az ölelést, azt, hogy az ő fejüket is meg lehet simogatni, anékül, hogy tartani kellene valamitől. Ezek nagyon fontos dolgok a gyerek önbecsülésének fejlődésében. Aztán van egy jó néhány fiatalunk, akik útközben kapcsolódtak be hozzánk, ők már tinédzserek, akikben látjuk azt a lehetőséget, hogy nem kell, hogy a kiskorúbűnözés útjára lépjenek, elég egy kis támogatás nekik, és más utat fognak venni.  Nagyon jó az oktatási koordinátora a felnőttképzési programnak, Csikós László személyében, illetve Zaharović Tibor roma koordinátor is erősíti a csapatot, akinek a bérezését jelenleg a Tartományi Szociálpolitikai, Demográfiai és Nemi Egyenjogúsági Titkárság támogatja jelentős önkormányzati hozzájárulással – mondta az igazgatónő, aki felismerte azt is, hogy mekkora jelentősége van egy kapcsolattartó személynek, aki a romák és az intézmények, hivatalok között segít.
Zaharović Tibor a terepet járja, és a nehézségekbe ütköző romák gondjait közvetíti, illetve segít a bürokrácia útvesztőiben is eligazodni. Az, hogy ő is roma származású, még valamelyest meg is könnyíti a dolgot, hisz saját nyelvükön kommunikál a romákkal, és mint mesélte, nagyon fontos az, hogy határozottan, szabályokat felállítva, de mégis szeretettel viszonyuljon azokhoz az emberekhez, akik ebbe a helyzetbe születtek bele. A terepes munkások, akiket a Német Fejlesztési Ügynökség (GIZ) finanszíroz, pedig életvezetési tanácsokat adnak, ami nemes egyszerűséggel annyit tesz, hogy segítséget nyújtanak a mindennapi szocializációs tevékenységekben. Én azt láttam a Zaharović Tiborral való körutunk során, hogy ez sikerülhet is, hisz már többen felismerték azt, hogy szeretnének kitörni a mélyszegénységből úgy, hogy iskolába járnak és majd annak befejeztével munkába állnak. Szeretnének jobb házat, amiben ugyanúgy meg lehet fürödni, mint a horgosi napköziben.
A pályázatok és az önkormányzati támogatás lehetővé tette a terepi munkások, a koordinátorok bevonását, a horgosi épület teljeskörű renoválását, a gyermekek felügyeletét és foglalkozásait a napköziben, a kiskorú anyák felkarolását, a felnőttek iskoláztatását, a programok pedig fenntarthatóak, sok munkával, erős kezű, okos és odaadó vezetéssel, ami ebben az esetben bizony megvan. Telek Krisztina igazgatónő szerint ezt tovább kell álmodni, tehát a kört be kell zárni, és az utolsó karikája ennek a történetnek a szociális vállalkozás.

Bővebben: