Az 1944/45-ös magyarellenes atrocitások ártatlan áldozataira emlékeztek a magyarkanizsai Nagytemetőben halottak napján, és ezzel zárult a községbeli megemlékezések sora. A jelöletlen tömegsírokban nyugvók tiszteletére állított emlékműnél rótták le kegyeletüket és helyezték el koszorúikat a jelenlevők, akiket Vranić Váradi Lívia, a szervező magyarkanizsai önkormányzat munkatársa köszöntött Fekete István gondolataival. Mint mondta, a kegyeletadó megemlékezésen a mindenszentek és a halottak napja az az alkalom, amikor szívünkben nemcsak a gyász és a fájdalom tör utat magának, hanem a tisztelet és az emlék mindazok iránt, akik már nincsenek velünk, de akiknek élete és tettei formálták közösségünket. 
– Nekünk, ma élőknek lelkiismereti kötelességünk, egyik legfontosabb feladatunk a megemlékezés, a történelmi tudás átadása, mely fájó lehet ugyan, de az egyedüli eszköz annak érdekében, hogy a szörnyűségek ne ismétlődhessenek meg – mondta Vranić Váradi Lívia, miután a Cifraszűr vegyes kórus elénekelte a magyar Himnuszt, és Sarnyai Daniella gitárjátéka is még meghatóbbá tette az emlékezést. A síremléknél Palatinus János magyarkanizsai plébános tartott az alkalomhoz illő szertartást, majd dr. Forró Lajos, a Délvidék Kutató Központ alelnöke tartott beszédet. A téma kutatója és jó ismerője személyes érintettsége okán minden évben Adorjánon, Martonoson és Magyarkanizsán tart beszédet, amelynek során egy helybeli áldozatot emel ki mondandójában. Ezúttal Vitéz Ferenc halálának körülményeit adta közre, illetve felidézte a hetvenkilenc évvel ezelőtti eseményeket. 
– Városunkba 1944. október 8-án vonult be a szovjet hadsereg és a nyomukban érkező partizánok. A kanizsai magyarok jövőtől való félelme egyszeriben rettegéssé változott. Az új jövevények raboltak, fosztogattak, feltörték a borospincéket, és nőket erőszakoltak meg. A gyilkosságtól sem riadtak vissza. Lelőtték a kaszárnya védelmére hátrahagyott tizenegy katonát, pedig ők megadták magukat. Megölték az álmából felriasztott rendőrt, Sipeki Pált, megkezdődtek a magyarok elleni atrocitások. A kanizsai magyarok sorsáról egy helyi szerbekből álló tízes tanács döntött. Ők szabták meg, hogy a helyi magyarok közül kiket kell összeszedni, és bezárni a városháza pincéjébe. Ott nem csak kanizsaiak szenvedtek, érkeztek Oromhegyesről, Adorjánról, Tóthfaluból is foglyok. A nem helyieket vagy berendelték Magyarkanizsára kihallgatásra, vagy egyszerűen néhány partizán lovas kocsival begyűjtötte őket. Az elfogottak nagy részét a pincében agyonkínozták. Őket éjszakánként hordták ki a Tisza menti erdőkbe. Tetemüket tömegsírokba dobálták, s mivel mindennap kerültek bele újabb áldozatok, a sírokat be sem temették, csak mésszel öntötték le a halottakat. Voltak olyan áldozatok is, akiket élve hajtottak az erdőbe, és ott lőttek agyon – mondta egyebek között dr. Forró Lajos, aki több mint harminc éve kutatja az 1944-es eseményeket, ami elmondása szerint hosszú és időnként fárasztó út volt, szakadatlan küzdelemmel az ártatlan áldozatokért, az újratemetésért. 
– Szerbiának az unióba lépés előtt van még feladata ebben a kérdésben. Mi pedig nem fogjuk megkönnyíteni a dolgukat, és folyamatosan felhívjuk a figyelmet a tartozásra. Tisztességesen el kell temetni az áldozatokat. És emlékezni is fogunk. Nemcsak az évfordulókon, hanem mindig. Jogunk van ehhez. Egy nemzet akkor tud emelt fővel járni, ha nemcsak a hőseire, hanem a mártírjaira is emlékezik – mondta dr. Forró Lajos. Ezután az emlékműnél és az első világháborús katonasírok parcellájánál is elhelyezték a megjelentek a tisztelet koszorúit.