Repes az ember szíve, amikor olyanokkal találkozik, akik valóban szeretik a munkájukat. Annak ellenére, hogy az komoly agytornával és fizikai erőbefektetéssel jár, óriási lendülettel, akarattal és minden nehézség dacára mérhetetlen derűvel végzik. Amilyen elhivatottsággal beszélnek róla, amilyen alázattal és szeretettel viszonyulnak hozzá, azzal még a laikust is lenyűgözik. Valahogy így történt az is, hogy Samu Tiborék öntödéjében generációk életébe nyerhettünk bepillantást, a pincétől a padlásig, az 1920-as évektől napjainkig. 
A bányászat után a legnehezebb munka az 1400 fokon izzó folyékony vassal dolgozni, formázni, ugyanakkor a vas nagykalapáccsal való szétverése sem gyerekjáték. Itt még csak az izom játszik főszerepet, később azonban az agytekervényekre és a pontos kézre is elengedhetetlen szükség van. Olyan ez, mint a régi filmekben megelevenedő kovácsműhely hangulata, annyi különbséggel, hogy ez egy ma is működő, a munkától nem elrettenő, a tudást, akaratot és kitartást, szívósságot ötvöző és igénylő műhely. A Samu Öntöde. 
A horgosi székhelyű vállalkozás Bácsföldvárról gyökerezik, napjainkban pedig Kazahsztánig is elér a jó híre. Cégérre nincs szükség, a kéznyomatuk bárhol fellelhető, a helyi családok konyhájától a palicsi padokon át egészen az olaszországi utcabútorokig. 
Samu Tiborral napokon keresztül is lehetne beszélgetni az öntödéről, amelynek vonatkozásában náluk a család megkerülhetetlen. Ő maga az öntés folyamatát vezeti le napjainkban. Emellett felfedi azt is, hogy beleszületett, majd tovább vitte és tovább is tanítja a vidékünkön nem mindennapi hivatást. 
– A műhelyt édesapám alapította, miután megszűnt a munkahelye, ahol a szakmát kitanulta. Ennek ideje 1967-re tehető, amikor elkészítette az első kúpolókemencéjét, ahol az öntöttvasat tudta olvasztani – meséli Tibor, aki akkor mindössze négyéves volt, ám emlékeiben ma is elevenen él a fekete homok, amiben a munkások között téblábolt, gyerekként még játszott. 
– A próbatermelés is megtörtént, édesapám vállalkozása beindult, és 1968 áprilisa óta hivatalosan, megszakítás nélkül létezik a Samu Öntöde, azzal, hogy időközben telephelyet váltottunk. Öregapámnál egy fészerben volt az első, kezdetleges műhely, aztán Földváron, a központban, 1980 óta pedig Horgoson – meséli az apáról fiúra szálló vállalkozás tulajdonosa. A jó szokást pedig tovább örökítik, ugyanis beszélgetésünk alkalmával Tibor fia, Ákos is megjelenik, aki szintén ezt a munkát végzi, tehát a lánc nem szakad meg. 
– Négyfajta fémet készítünk – magyarázza Tibor, s minderről úgy beszél, hogy még annak is könnyen érthetővé válik, aki korábban nem is látott ilyet, hogy a kemény munka az életük része, nem ijednek meg tőle, sőt szeretik. Ilyen szeretettel ugyanis csak arról lehet beszélni, amit az ember tényleg örömmel végez. 
– A négyfajta fém zömét az öntöttvas teszi ki, majd az alumínium, a sárgaréz és végül a bronz. Ezekkel az anyagokkal dolgozunk – hangsúlyozza a tulajdonos, aki arról is beszámol, hogy pontosan mi mindent gyártanak. 
– Gépalkatrészeket készítünk, az esztergapadtól a marógépekig mindent, a famegmunkáló gépektől a fémmegmunkáló gépekig mindenhez készítünk alkatrészeket, ez képezi az egyik nagy csoportot. A másikat a mezőgépalkatrészek, a kapcsolható eszközök alkatrészei, amit egész évben gyártunk. A harmadik csoport pedig az úgynevezett utcai bútorok vagy dísztárgyak készítését öleli fel – sorolja Tibor, akitől megtudjuk, hogy Palics és Szabadka számtalan helyen viseli a kezük nyomát az ilyen tárgyak révén, ugyanakkor a tengerek mellett is fellehetőek. Mindezek mellett az örökégő kazánok, illetve nagy fűtőkazánok, pálinkafőzők, rostélyok, szacsok, bográcsok is a Samu Öntödéből kerülnek ki, amelyek – ahogyan a tulajdonos mondja – egy emberéletet is végig szolgálnak, sőt esetenként akár kettőt is. Időtálló darabok ezek, semmi kétség, már csak robusztusságukat látva is gondolhatjuk, ugyanakkor az idő is őket igazolja. 
Az a kérdés, hogy a felgyorsult világ, a fejlődés számukra az ötven év alatt milyen változásokat hozott, bizonyos tekintetben meglepő választ eredményez. 
– Vannak újabb kötőanyagok, természetesen vannak változások, ám mi a kézi formázást csináljuk, amit már a nagy öntödék nem, ők kizárólag a gépit. Mi éppen ezt a rést használjuk ki, hogy még kézzel is formázunk, ez adja ugyanis számunkra a pluszt. A színesfém olvasztásánál azonban már az elektromos kályhákat használjuk, itt vannak új momentumok, igaz, sok mindent megtartottunk az elődeinktől – meséli Tibor, aki arra is fényt derít, hogy míg a 70-es, 80-as években létezett öntőképzés, addig ma már kizárólag ők maguk tanítják be a náluk dolgozókat. Nála jelenleg tizenketten vannak, köztük már több évtizede itt lévők is, akik – mondani sem kell – izomban nem szűkölködnek. Samuéknál ugyanakkor szemmel látható, hogy a tulajdonos megjelenésére senki nem jön zavarba, mintha csak egy barátjuk tenne egy kört közöttük. Kíváncsiságomat, miszerint miért jobb a kézi formázás a gépinél, Tibor csakhamar kielégíti határozott válaszával: – Bármit el tudunk készíteni, amit a megrendelő megálmodik. Addig csűrjük-csavarjuk, amíg meg nem oldjuk – mondja, majd kérdésemre, hogy a Samu Öntödében valóban nincs-e lehetetlen, mosolyogva azt válaszolja: – Nincs! 
Szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen Tibor vissza tud emlékezni, első kézből tudja, hogy ez alatt az ötven év alatt mennyit változtak az igények, ami a megrendeléseket illeti. 
– Sok minden változott, ez az élet rendje. Mi körülbelül hetente, tíznaponta öntünk, ez nagyjából mindig is így volt. Ötven–száz fajta dolgot öntünk egy alkalommal. A következő héten már a másik fajták következnek, és ez így megy hétről hétre. Tudjuk, hogy mit csinálunk januárban vagy éppen áprilisban, ám ha egy nagyobb megrendelő csak a sorszámot említi, akkor már tudom, hogy az egy szíjtárcsa vagy mi lesz. A fiatalok ezt számítógépben talán könnyebben rendszerezik, de nekem sokszor elég csak előkeresnem az emlékeimben, a fejemben. Amióta a fiam is itt van velünk, aki a Prosperitati Alapítványon keresztül elektromos és edzőkályhán is irányít, a munkánk ebben is változhatott – meséli Tibor, aki nemcsak, hogy nem zárkózik el az újításoktól, hanem rendkívül fontosnak tartja azt is, hogy lépést tartson a fejlődéssel, ugyanakkor hatalmas gyűjteménnyel is rendelkezik. 
– Amióta a műhely létezik, a több mint öt évtized alatt több tízezer, sőt az is lehet, hogy százezer fajta dolog van, ez is mind a fejemben van rendszerezve. Van, amit az elmúlt öt-tíz évben használtunk, vagy épp állandó jelleggel használunk, az kéznél van, ám olyan is akad, amit harminc éve készítettünk, persze azok is gyorsan előkerülnek a gyűjteményből – meséli Tibor, aki a pincét és a padlást is megmutatja, majd hozzáteszi, a szomszédos ház is tele van mintákkal. – Általában fél napon belül rálelek a keresett dologra, ami sikerélményt is jelent számomra, továbbá szép emlékek is felidéződnek bennem annak kapcsán, hogy édesapám kinek, mikor, hogyan készítette azokat, mire kell odafigyelni az elkészítésükkor – meséli a tulajdonos, akitől azt is meg kell kérdeznem, ennyi év alatt voltak-e szokatlan vagy nehezen teljesíthető kérések. 
– Voltak, sőt vannak is! Be vagyunk határolva, ami a tömeget illeti. Úgy szoktam mondani, hogy öntöttvasból 250 kilónál nagyobbat nem szívesen vállalunk elkészítésre. Ettől függetlenül a legnagyobb anyag 450 kilós volt. Az egy nagy, lapos szíjtárcsa volt az óbecsei malomnak. Nem is volt minta, ami segítségül szolgálhatott volna, így a műhely közepén kiástunk egy hatalmas lyukat, és úgy készítettünk neki sablont – magyarázza Tibor, hozzátéve, ezt még Földváron készítették, ám a mai napig hibátlan állapotban van. 
– Nagy kihívás volt egy zsablyai kollégám kérése is, akik 4 méteres oszlopokat készítettek volna Angliába, de gondjuk akadt, így szakmai tanácsot kértek, ami azzal végződött, hogy Horgoson készültek el az oszlopok, mintegy hetvenet szállítottak el tőlünk – mondta el szerényen Tibor, aki a kihívást látta a munkában, kérkedni azonban nem szeret. Kérdésemre mondja csak el, hogy milyen külföldi megrendeléseik is vannak. 
– Olaszországba díszelemeket készítünk, Magyarországra is dolgozunk, félkész termékeink később Kazahsztánban, Azerbajdzsánban, Spanyolországban, Dél-Afrikában, Lengyelországban, Romániában is landolnak. Ezek főleg mezőgépek, márkás mezőgépgyártó cégek kopóalkatrészeit is készítjük, erre bőven van igény. Belgrádtól Budapestig dolgozunk legtöbbet, valamint Dél-Szerbiában is ismerik a termékeinket – fogalmaz a Samu Öntöde tulajdonosa, aki sok tudást kapott elődeitől, amit igyekszik tovább is adni. 
– Ez ritka szakma, belenevelkedtem, megszerettem. Végzettségem szerint gépészmérnök vagyok, középiskolában is tanítottam, a szívem azonban mindig ide húzott, az öntés nélkül már nem is tudnám elképzelni az életemet. Megvan a maga szépsége, például, ha valaki eljön hozzánk egy ötlettel, akár a levegőbe is lerajzolja azt, mi meg tudjuk valósítani, mindenki örömére. Úgy is mondhatnám, meg tudjuk valósítani más emberek álmait és ezek által a mi álmainkat is! A legtöbb ember fél tőle, én azonban szeretem, ha csapkod a vas, engem nem is süt, mert kölcsönösen ismerjük egymást!