A magyarkanizsai Baráth Katalin történész, krimiíró. Jól ismeri a történelmet, két lábbal áll és él a jelenben, valamint kiváló a humora. A Dávid Veron-krimisorozata (A fekete zongora, A türkizkék hegedű és A borostyán hárfa) ajánlott olvasmány minden krimirajongónak.
* Kati, mi húzott az írás felé?
— Meséljek a Jó Pajtás-os szövegeimről is? (Nevet.) Végül is azok már komoly irodalmi művek voltak, a tehetségem már ott kiforrt, azóta nem sokat fejlődtem, csak bölcsebb lettem. Viccet félretéve, tényleg azóta írok, amióta az eszemet tudom. Szinte gyermekként írtam történeteket egy elefántcsaládról Babar hatására, s ezeket könyvvé fűztem össze. Az egyetem alatt is írtam novellákat, sőt a Majtényi Mihály-novellapályázaton díjazott is lettem. Magyar szakos voltam, ezért trendi szépirodalmat akartam írni, ami, mondhatni, be is jött (nevet), aztán elkezdtem dolgozni, közben csináltam a történelem-PhD-t, más volt a prioritás. Az mindig bennem volt, hogy egyszer szeretnék egy regényt írni, s rá kellett jönnöm, ha nem ülök le, más nem fogja helyettem megírni. Így visszagondolva jó, hogy nem az egyetem után kezdtem el írni, mert akkor lehet, hogy valami trendit írok, ami hosszú távon nem biztos, hogy jó lett volna.
* Van olyan, hogy trendi a szépirodalomban?
— Mindig van. Most nagyot megy a traumairodalom, előtte a történelmi regények futottak, előtte pedig volt egy kis posztmodern lecsengés. Most majdnem mindent kiadnak, amiben trauma van, főleg, ha nőket kínoznak benne. Ezek észrevehető trendek, és ha be akarsz kapcsolódni a folyamba, akkor alkalmazkodnod kell. No, hát én biztosan nem fogok traumairodalommal magamnak traumát okozni.
* Inkább egy jó kis krimi, egy kis gyilkosság. Változott a krimi mint műfaj értékelése az évek során?
— Jó, hogy kérdezed, mert sokat változott. Az első időkben sokat panaszkodtunk, amiért mindenki leszólta, ponyvának tartotta, alja irodalomnak, de az elmúlt tizenöt évben történt egy kis mainstreamesedés. Nem mondom, hogy trend lett belőle, de már közel járunk hozzá. Most kapásból fel tudnék sorolni öt-tíz aktív magyar krimiírót. Előtte sokan álnéven írtak, a 2000-es évek végén elkezdődött egy folyamat, és most már máshogy állnak hozzá a műfajhoz. Végig kellett menni ezen az úton. A fantasztikus műfajok tartanak most ott, ahol a krimi nyolc éve. Van egy emancipációja ezeknek a műfajoknak. S a kritikaíróknál is történt generációváltás. Az én generációm szocializációjába már beletartozott a populáris kultúra, ráláttunk, mivel foglalkozik Amerikában a kritika, s ott bizony külön folyóiratokat szentelnek a kriminek vagy a fantasynek.
* A regényeid a századfordulón játszódnak. Miért helyezted a régmúltba a történeteid szálát? A történészéned ezt kívánta?
— Mondhatjuk így is, igen. Mielőtt kitaláltam, hogy ideje regényt írni, azon gondolkoztam, mi az a műfaj, amely mellett hónapokig tudnék ülni, s még élvezném is. Mindig nagy Agatha Christie-rajongó voltam, s azt mondtam, ez az én műfajom, hiszen ezt ismerem kívül-belül. Aztán jött a téma kérdése. Ugyebár én történész vagyok, ez nyilván kihatott arra, hogy a századfordulót válasszam. Nem ez a kitüntetett témám, de akkoriban ezzel foglalkoztam, illetve elég jól ismerem a bácskai helytörténetet, gondoltam, itt jobban tudok mozgatni egy történetet, de azért igényelt egy kis utánajárást.
* Előbb van egy kutatófázis, vagy írás közben szembesülsz dolgokkal, s akkor nézel utánuk?
— Előbb kutatok, s ott találom meg, miről szóljon a krimi, milyen konfliktus kerüljön középpontba. Próbálom maximálisan megismerni a korabeli társadalmat, szakmai okból egyébként is szükségem van rá, közben jegyzetelek, felírom, amit krimiötletként érdekesnek találok. A nők és a férfiak, parasztok és polgárok viszonya, olyan dolgok kerülnek elém, amelyek irányt mutatnak. Konkrét eseteket, levéltári történeteket nem dolgoztam fel, a könyveim történetét én találom ki, annak így is működnie kell. A miliő ne egy múzeum legyen, ahol a történet csak ürügy, hogy körülnézzünk a történelemben. Ezt olvasóként sem élvezem.
* Szoktad újraolvasni a könyveidet?
— Csak ritkán. Amikor a sorozat egy új részét írtam, kénytelen voltam átlapozni az előző könyveket, és gyakran meglepődtem, hogy ezt én írtam. Gyorsan elfelejtem a történeteimet, így például egy beszélgetésen a túl konkrét kérdésekkel meg tud fogni a kérdező.  
* Szerintem kétféle krimiolvasó van: az egyik mindent megjegyez, tudja, ki a gyilkos, számára már nem izgalmas újraolvasni a könyvet, a másik, ide tartozom én is, aki gyorsan elfeledi, s minden újabb olvasáskor meglepődik.
— A krimit szokta az a vád érni, hogy ha már tudod, ki a gyilkos, nem fogod újraolvasni. Pedig éppen ennek tükrében érdekes újra kézbe venni, s ennek fényében olvasni, figyelni a többi karakterre, a miliőre, a megoldásra, a bűntényre.  
* Sok mindennel foglalkozol, még reklámszövegeket is írtál. Ez se nem történelem, se nem irodalom.
— Nem, de van köze hozzá, mindenhol sokat kell írni. El kellett kezdeni dolgozni az egyetem után, és sorra vettem, mihez értek, mihez lenne kedvem, hol fizetnek jól, s ezt dobta a gép. Jelentkeztem egy reklámügynökséghez, felvettek kreatív munkatársnak. Ötleteltem, stratégiákat kellett kitalálnom, reklámszövegeket írtam. Komplex feladat volt, több mint tíz évig csináltam.
Bővebben: