Gyönyörű dolgokat készít fából a magyarkanizsai Majoros Vilmos: gyerekeknek babaházat, kistalicskát, kisszéket, hintát meg virágtartót, bortartót, cipősszekrényt, ajtókat, sőt kanapé, fotel vagy ágy oldalához egy mozdulattal odailleszthető kávézóasztalkát újságtartóval. Kisebb ajtó-, ablak- és bútorjavítási munkákat, valamint faajtók beépítését is vállalja, nemcsak helyben, hanem egészen szülővárosáig, Nagybecskerekig.
Hiány van jó asztalosokból, akik a kis munkákat elvégzik, mindenki a nagyobbra hajt, azt állítva, hogy azokból lehet szépen keresni. Pedig nem így van! Micsoda öröm számomra, amikor a két kezemmel megalkotott kisszéket odaadjuk egy gyermeknek, boldogsága nekem mindennél többet ér. Vilmos számára az asztalosság egyelőre csak hobbi, kiegészítő tevékenység, ám minden álma, hogy idővel családi vállalkozásként működtetve ebből éljen meg. Tíz éve van együtt a feleségével, két kisfiút nevelnek, az ötéves Zsombort, aki gyakran segít édesapjának a műhelyben, és az egyéves Bálintot. Vilmos jelenleg a topolyai bútorgyárban dolgozik, terepi bútorszerelőként, felesége pedig a magyarkanizsai ládagyárban. Munka után minden idejét az udvari műhelyben tölti, felesége és nagyobb fia a legnagyobb segítsége. A nagy fiam nagyon apás, szeret velem kint lenni a műhelyben, berendeztem neki egy külön sarkot, szerszámai is vannak, ott barkácsol, míg én dolgozom. Úgy oda tud figyelni a saját kis munkájára, úgy tudja a dolgokat! És ami számomra a legnagyobb öröm, hogy szereti. Tisztelem benne, hogy tart a gépektől, nem kell attól félnem, hogy odanyúl például a bekapcsolt cirkulához. A kisebb gyermek is magába szívja a mesterség szeretetét, hiszen, ha az anyuka dolgozik, a kör- vagy a szalagfűrész hangja ringatja délutáni álomba a babakocsiban, édesapja mellett, akit a hétvége is gyakran a műhelyben talál.
A muzslyai származású férfinak nem az asztalosság az eredeti szakmája, háztartásigép-szerelőnek, villanyszerelőnek tanult szülővárosában — abban az évben ugyanis nem nyílt asztalos szak. A szomszéd bácsi asztalos volt, rengeteget dolgoztam vele, kicsit-kicsit szaladtam át, Miska bácsival mindig csináltunk valamit, nála szerettem meg ezt a szakmát. Később édesanyjával elköltöztek Muzslyáról, és Vilmos a bácskossuthfalvi bútorgyárban helyezkedett el, az ott szerzett tapasztalatoknak köszönhetően köteleződött el végleg szívvel-lélekkel a fa mellett. 2010-ben Magyarkanizsára került, ahol két évvel később megismerkedett Katalinnal.
— Azóta jóban-rosszban együtt vagyunk, a feleségem a legnagyobb támogatóm. Azt mondhatom, neki köszönhetem, hogy ezt az egészet el tudtam érni, hiszen bátorított, hogy fogjak bele. S nemcsak a legnagyobb lelki támaszom, akivel mindent meg lehet beszélni, hanem ténylegesen is segít, Katalin festi be az elkészült termékeket, és terepre is elkísér, ha szükséges. S ugyanígy én magam is kiveszem a részem minden itthoni teendőből: ha a feleségem délelőttös, én pedig itthon vagyok, megfőzök, a gyerekekről is együtt gondoskodunk. Szép lassan kialakítottam itthon a műhelyt, az évek során megvettem a szükséges szerszámokat, és hétköznap este 7-8 óráig kint dolgozom. Arra törekszem, hogy hibátlan, tökéletes termékeket adjak ki a kezemből, hiszen egyik megrendelés hozza a másikat, elégedett kuncsaftjaim visszatérnek, és másoknak is jó szívvel ajánlanak.
A férfi azt mondja, panaszkodásra nincs oka, mindig van mit csinálnia. Termékeinek nincs szezonja, így télen-nyáron van elég megrendelése, karácsony előtt szinte az utolsó pillanatban jött ki a műhelyből, a böjt előtti napon készült el az ajándékkívánságokkal. Örömmel és büszkén mutatja a feleségének készített ünnepi asztali díszt, és azt is boldogan elújságolja, hogy a betlehemi csillagot formáló szépség mintájára egy kabátfogas-megrendelést kapott. A Jóisten mindig megsegített. Én nagyon hívő ember vagyok, bízom a Jóistenben. Ha hozzá fordulunk, rendszeresen imádkozunk, megadódik. Élő példa rá a saját életem. Ha nagyon nehéz időszakban vagyunk, az utolsó pillanatban mindig megoldódik az a dolog. Hála az Istennek, most már szinte minden szerszámom, gépem megvan, ami kell, nem kell másokhoz szaladgálnom segítségért.
— Húsz évemet az egyházban nőttem fel Muzslyán. Voltam ministráns, cserkész. Nagy vágyam, hogy hitoktató legyek. Előtte azonban be kell fejeznem a negyedik évet a középiskolában — hiszen hároméves középiskolai végzettségem van —, közlekedési szakon tanulok Szabadkán, szeptemberig szeretném mind a tizenkét vizsgát letenni, s utána belevágni Szegeden a hitoktatói képzésbe. Én egy elégedett ember vagyok, nyugodt, békés családom van, mely mellettem áll, ez pedig biztonságot, boldogságot ad nekem. Nem vagyok nagyravágyó, amire szükségünk van, az megvan.
A család kanizsai otthonának minden szegletéből Vilmos kezének munkája köszön vissza. Ha kíváncsiak termékeire, látogassanak el a Facebook-oldalára.
Bővebben: