Megtanulni nem lehet, születni kell rá, véli saját szakmájáról Szalai Attila szabadkai karikaturista. Megközelítőleg 5 ezer rajza jelent meg eddig nyomtatásban vajdasági és magyarországi lapokban. Január 19-én Karikatúrakaleidoszkóp címmel nyílt meg kiállítása a magyarkanizsai Dobó Tihamér Képtárban. A válogatásban Szalai Attila kedvenc sportolóinak, zenészeinek, művészeinek portréit tekintheti meg a közönség.
Elsőként a legkézenfekvőbb kérdést tettük fel neki: hogyan lesz valakiből karikaturista?
- Szerintem nem túlzás, ha azt mondom, hogy erre születni kell. Az emberben vagy benne van ez a készség, a csipkelődés, a kicsi torzítási hajlam, vagy nincs. Én nem hiszem, hogy olyan, hogy karikaturista szak, lenne bármelyik művészeti egyetemen. Gyerekkoromban nagyon szerettem rajzolni, nagyon sokan vagyunk így ezzel, s nagyon érdekes, hogy akkor már megszerettem a ceruzát, a grafitport, a papírt, s a törlőgumi illatát. Tényleg úgy érzem, nagy szerencsém van, hogy a karikatúrák készítését ilyen korban is még művelhetem.
Hogyan alakul ki egy karikaturista stílusa? Próbál másoktól is ellesni valamit, vagy a papírlap fölé görnyedve, számtalan próbálkozás után alakulnak ki a sajátosságok?
- Idővel alakul ki, letisztulnak a vonalak. Én is csapongtam ilyen-olyan stílusok között, de azért próbáltam a tussal, tollal, ceruzával kidolgozott portrék irányába haladni, amit azután karikatúrává tud formálni az ember. Ezt a módszert azután teljesen áthúzta a számítógép, mert teljesen más vonalvezetés, színvilág vált szükségessé. Az ember elég sokáig keresgéli a stílusát, s azután amelyik a legjobban fekszik, azt választja. Erre mondják, hogy most már letisztultak a vonalaid, a formáid, ez a te stílusod. Igazából én nem is szoktam ezen gondolkodni. Amit én gondolok, hogy így szeretném megrajzolni, azt úgy is csinálom meg.
A mostani kiállításán ismert emberek portréi láthatóak. Összesen hány darabor állított ki?
- Van itt sportoló, zenész, színész... Közel 70 darab rajz került fel a falra. Azt szoktam mondani, olyan embereket rajzolok meg, akik az én gyermekkoromban az én hőseim voltak, tehát óriási sportolók, csodálatos színészek, írók, akik mind hatottak rám, hogy idáig eljussak.
Amikor egy ismert ember arcát nézi, milyen gondolatok fordulnak meg a fejében, hogy hogyan kellene őt megrajzolni?
- Számomra ez könnyű dolog, mert imádom a sportot, szinte minden olimpiát, világbajnokságot végignézek, s mindig vannak olyan apró gyöngyszemek, amiből az ember bír táplálkozni. Történik egy kis baki, vagy az öröm feledhetetlen pillanatában egy megnyilvánulás, amikor eltorzul az arc. Vagy éppen egy labda eltalál valakit. Ez mind beleépül a rajzokba, de túlnyomórészt azt szeretem megrajzolni, amikor egy pozitív élményem van a sportolóról, mert az marad meg a szívemben.
Azért, hogy ne legyen sértődés?
- Nem a sértődés miatt. Olyan embereket rajzolok, akikre én felnézek. Ezeket az embereket én nem is akarom megsérteni, csipkedni, piszkálni. Számomra ők, amerikaiasan mondva, a szuperhőseim. Ők kiváló színészek, sportolók, akiknek biztosan vannak hibái, lehetne rajtuk egy picikét gúnyolódni, de én inkább meghajolok és emelem a kalapomat előttük, mert az gondolom, hogy egy ilyen dolog nem fér bele egy ilyen rajzba.
Tudom, hogy vannak olyan ismert emberek, akiknek elküldte a róluk készített karikatúráit. Érkezett-e valamilyen visszajelzés?
- Rengeteg! Ez kicsikét egyféle mánia nálam, hogy ismert embereknek adom a rajzaimat. Az az igazság, hogy amikor az ember kér egy aláírást egy ismert embertől, amikor találkozik vele, nagyon meglepő ahogyan ők reagálnak arra, amikor ők kapnak valamit. Előbb ők gondolkodnak azon, hogy mit adjanak, egy labdát vagy valami mást, de amikor ők kapnak egy rajzot, azt büszkén fogadják. Ezért nincs csipkelődés. Sokuktól visszahallottam, hogy a nappaliban van a rajz, a zongora fölött vagy egy másik megtisztelő helyen, s azt hiszem, hogy ennél nagyobb elismerés nem is kell az embernek.
Vajdaságban a karikatúra egy kicsit kihaló műfaj. Ön is így látja?
- Igen. Ezt a műfajt mindenféle dolog behatárolja. Az egész gazdasági helyzet, a politikai helyzet. Mivel a karikatúra egy sajtóműfaj, fontos kérdés, hogy a sajtónak van-e igénye rá, s ha igen, milyen jellegűre. Én azt hiszem, hogy a sajtónak mindig igénye van a karikatúrákra. Most, ha az ember politikai rajzokkal foglalkozik, az már kényesebb, mert ott jön visszajelzés, s ha valaki úgy látja, hogy nem mehet, akkor nem lesz közölve a rajz. Azért is engedtem én el ezt a műfajt, de tudni kell, hogy a modern technikának, a közösségi oldalaknak köszönhetően szinte mindenkiből lehet, nem mondom, hogy karikaturista, de olyan ember, aki készíthet valamilyen montázst, ami vicces, nevetséges. Egyre inkább az ilyesmi a trendi, de én úgy vagyok vele, hogy amit én csinálok, az mégis egyféle kézi munka, igazi alkotás, s ha ezt az ember becsülettel végzi, annak utána meg is van a gyümölcse. Lehet, hogy most mélyponton van nálunk ez az egész. Nem is tudok Léphaft Pálon, Pósa Karcsin és magamon kívül olyan aktív karikaturistát mondani, aki mögött aktív évek állnak. Erre születni kell, kell az ember fejében egy kis csavar, talán önmutogatás is. Valóban, kihalóban van nálunk a szakma.
Bővebben: