A magyarkanizsai Potisje sikeres, mégis felemás évet zárt – Rekecki Rudolf klubelnök értékelt
Aki ismeri a szerbiai körülményeket birkózásban, az tudja, hogy országunk egyik legjobban működő egyesülete a magyarkanizsai Potisje. A klub 2021 őszén a Vajdasági Birkózóakadémia jóvoltából régóta áhított otthonra talált, 2022-ben pedig megfelelően „belakták” a gyönyörű létesítményt, a gyerekcsoport látványosan megnőtt, s olyan – a küzdelmek szempontjából is – csúcsnak számító emlékversenyt rittyentettek össze, amilyet még nem nagyon láthatott az itteni közönség.
Első pillantásra tehát kiváló évet zárt a Potisje, de az év vége felé az összes sikerre árnyék vetült. Történt ugyanis, hogy a fiatal erőkkel kiálló kanizsaiak a bennmaradásért küzdöttek a Szuperligában, de amikor az eredmények alapján úgy látszott, sikerül megkapaszkodniuk, a szerbiai csapatok turpissággal, három klub összejátszásával mégis kiejtették őket. Mindezt természetesen keserűséggel fogadták az egykori országos bajnokok, ám gyorsan ráeszméltek, hogy nem állt meg a világ, hanem a történtekből tanulva rájöttek, hogy a vajdasági csapatoknak is segíteniük kell egymást, a jóhiszeműség idejének vége.
Ezekről beszélt Rekecki Rudolf klubelnök:
– A 2022-es esztendőt valóban sikeresnek mondhatnánk, ha nem lenne az a csúnya folt, a ligaszereplés. Több mint húsz országos bajnokunk lett, Európa- és Balkán-bajnoki érmeseink vannak, s a Magyarkanizsán nevelkedett Nagy Szebasztián felnőtt világbajnok lett. A Csaba Ferenc-emlékverseny fantasztikusan sikerült, több mint egytucatnyi külföldi vendégszereplésünk volt nemzetközi versenyeken, ahol nagyon sikeresen birkóztak a fiúk és a lányok. A liga viszont nem úgy jött ki, ahogy terveztük.
Erre még visszatérünk, de arról mesélj, mennyi munka van abban, hogy lassan már vagy száz gyereket mozgattok meg Kanizsán, meg azt is áruld el: hogy lehet egy háromszázötven résztvevős tornát megszervezni?
– Elnökként nagy szerencsém, hogy egy komoly szakgárda áll mögöttem, s az elnökségi tagok, a régi versenyzők és a szülők személyében is nagy segítséget kapok. Az emlékversenyünk komoly, Európa-szintű megmérettetés volt, amely többek között a birkózómúltam és a kapcsolataim révén jött ilyen jól össze.
Emlékszem a plakátra, ott legalább harminc-negyven szponzor fel lett sorolva. Ez már automatizmus Magyarkanizsán, vagy minden évben utána kell járni a dolgoknak?
– A mostani világban sajnos nekünk kell megkeresni a támogatókat. Ez két-három hónapos komoly munka a mintegy tízfős munkacsoportnak, akiknek tagjai a maguk ismerőseit, partnereit vonják be.
Visszatérve a gyerekekre: nagyon sok helyen dicsekednek az utánpótlással, aztán ha elmégy egy-egy edzésre, csak lézeng néhány fiatal. Itt viszont más a helyzet, hiszen csak úgy nyüzsögnek a szőnyegen a gyerekek. Toborozni kell őket, vagy a hagyomány miatt megoldódik az utánpótlás?
– Toborozni kell őket, attól függetlenül, hogy Kanizsán a birkózást talán mindenki kipróbálta fiatal korában, tehát hagyománya van. Ezt a toborzást már évek óta végezzük az iskolákban, most pedig Martonost és Kispiacot is bekapcsoltuk a munkába.
Bővebben: