Horgoson 1944 őszén a jelenlegi kutatások szerint 74 embert gyilkoltak le a partizánok. Többségük helybeli volt, de olyanokat is kivégeztek, akik véletlenül tartózkodtak a faluban azokban a napokban. Kivégezték Virágh István apátplébánost is. A vesztőhely a Kőlaposon volt, majd az áldozatokat átszállították a későbbi horgosi csárda mögé, s ott földelték el őket jeltelen tömegsírokba.  
Horgoson egy emlékhely épült a helybeli temetőben, s várja, hogy egyszer a 44-es áldozatok végtisztességet kapjanak, s itt találjanak örök nyugodalmat. Az emlékhelynél minden év november 1-én megemlékezést tartanak, s elhelyezik a megemlékezés virágait. Idén Magyarország Szabadkai Főkonzulátusának képviseletében Benyovszky Anna koszorúzott, a Magyar Nemzeti Tanács nevében Bajusz Koncz Ágnes, Magyarkanizsa község önkormányzata nevében Lackó Róbert és Vass Zoltán, a Vajdasági Magyar Szövetség képviseletében Huzsvár Ervin, Csikós László, Rövid Jenő és Turu Károly, Horgos Helyi Közösség Tanácsa nevében pedig Tóth Zoltán, Sors Róbert és Stevan Marjanov.  
Az emlékhelyet Gutási Ákos atya szentelte meg. Somogyi Ilona az alkalmi műsorban verset mondott, Vass Zoltán történész pedig beszédet.  
1944 őszén a front elérte Horgost és vidékét is, mondta Vass Zoltán:  
– A Vörös Hadsereg a déli irányból sorra foglalta el a bácskai településeket. A hozzánk közeli Kanizsa emlékezetében október 8, Szabadka esetében október 10 a napja annak, amikor a szovjetek, majd nyomukban a partizánok megérkeznek. Horgos életében és emlékezetében ez szintén október 10-e. Idősek mesélték, Horgosra Kanizsa felől érkeztek a szovjetek. Tőlünk délebbre néhány napot megpihentek, majd jöttek déd- és nagyapáink településére. A német hadsereg csupán néhány géppuskást hagyott hátra, akik Kisgyála szélén, a Vigadó környékén voltak befészkelve. Ahogy mesélték, a szovjeteket meglepte a géppuskatűz és jelentős veszteséget okozott nekik, de ahogy várható volt, a túlerő végül győzött.  
Kicsivel korábban elhagyta a környéket az utolsó magyar vonat, kivonva ezzel a magyar közigazgatás nem helyi tagjait. Horgos Község bírája, Tillinkó István az elöljáróság többségével a sajátjai közt maradt. A Vörös Hadsereg nyomában jöttek a partizánok és azonnal bevezették a katonai igazgatást. Első intézkedéseik között biztosokat küldtek ki a házakhoz, és igyekeztek minden sérelmet összeírni, ami magyar oldalról történhetett 1941 áprilisa és 1944 októbere között. Volt ebben minden, néhány valós és sok-sok apró, ma már talán jelentéktelennek tűnő is. Ezeket személyesen volt szerencsém áttekinteni a Vajdaság levéltárában. Emellett dolgozott a bosszúvágy azokért az emberi veszteségekért, amit a helyi szerbek szenvedtek el a magyar sereg 1941-es bevonulásakor valamint élénken élt a sárvári táborba hurcolások traumája is. 1944 novemberében tehát elkezdődött a horgosi magyarok begyűjtése. A községháza pincéje volt a rabságuk helyszíne. A fiatalabbak kedvéért: a községháza helyén épült az az épület, ahol ma az SP bolt található. A pincében vallatásoknak és kínzásoknak vetették alá az elfogottakat, élelmezésükről a családjuk gondoskodott.  
Aztán eljött november 20 hajnala, amikor kiterelték a szerencsétleneket és a fegyveresek a hetes kilométerkőhöz hajtották őket. Az idős, nyolcvanas éveiben járó Virágh István apátplébános sorsán annyit könnyítetek, hogy szekéren tehette meg az utolsó útját a vesztőhelyre. A kihajtott emberek száma 70 körüli a visszaemlékezések szerint. Megásatták a saját sírgödrüket, majd halomra lőtték őket. A mai történelemkutatásnak köszönhetően tudjuk, egy kivégzőosztag járta a vidéket, és szisztematikusan sok magyar településen így álltak bosszút a háború valós és sokszor vélt sérelmeiért.  
Vass Zoltán a történelmi visszaemlékezés után elmondta azon gondolatait is, ami az utókornak szólt:  
– Ma is itt élő idősebb barátaink megépítették ezt az emlékhelyet, hogy a ma embere tanuljon a múltból és a hozzátartozóknak, utódoknak és az utókornak legyen hol leróni a kegyeletüket. Ezt teszi a mi közösségünk is, hol kisebb, hol nagyobb létszámban. Jelenkorunknak van-e további feladata ezzel? Igen, nem is kevés. A mai vajdasági magyarság identitásának része a mai nap. A vajdasági magyarság identitásának része az emlékezés a márciusi forradalomra, Szent Istvánra, az aradi vértanúkra, ’56-ra, és része az emlékezés a ’44-es kivégzettekre. A ma embere el kell, hogy fogadja a megtörténteket és tanulnia kell belőle. Egyfajta elégtétel az számunkra, hogy állhatnak ezek az emlékhelyek, amelyek amellett, hogy lehetőséget teremtenek az emlékezés virágainak elhelyezésére, üzennek a ma emberének: ne kövessük el többé a múlt hibáit! Ezzel akkor teljesítettük is feladatot? Véleményem szerint, ezzel még korántsem! Magunknak kell itt helyben feltenni a kérdést, mi a jövőképünk ezekkel a megemlékezésekkel? Akarjuk-e hogy a horgosi magyar közösség identitásának része legyen a megemlékezés? Megelégszünk-e azzal, hogy a megemlékezésre többségében azok jönnek el, akiknek ez valamiképp a munkájuk része? Mi magunk mennyire hiszünk abban, hogy ezt a napot is, ahogy a nemzeti szempontból fontos többi napot is abba az irányba kell tovább gondolni, hogy a mi közösségünk tagjai látogassák, és fontos legyen számukra?  
Én azt hiszem, tengernyi tennivaló akad még ez utóbbi kérdéskörben, és ezt a szintén nem kis munkát el kell kezdeni, ahhoz, hogy ne csak fizikai értelemben épüljenek emlékművek, hanem a közösség is épüljön! És ez még akkor is így kellene, hogy legyen, ha tudjuk, településünk lélekszáma évről évre fogy! Törekedjünk hát horgosiak arra, hogy bár létszámban fogyunk, lelkileg legyenek közös pontjaink, amelyek fontosak lesznek az egész közösségünk számára. És ebbe szép lassan be kellene, hogy kapcsoljuk, az egykor Horgoshoz tartozó királyhalmiakat és köröspartiakat, hiszen nem egyet az ott élők közül, mint horgosit végeztek ki a hetes kőnél, és neveik itt, ezen az emlékművön került megörökítésre. Feladatunk van, kérjük Istent erőt is adjon hozzá! – fejezte be beszédét Vass Zoltán történész a horgosi, 1944-es megemlékezésen.  
Bővebben: