Az immár 67 éves Kanizsai Írótábor szeptember 5. és 7. között kerül megrendezésre, melyhez Bordás Győző, a szervezőbizottság elnöke írt előzetest:

„Azok, akik a Kanizsai Írótábor megalapításakor születtek, már nyugdíjas korúak, de a rendezvény még korántsem nyugdíjas éveit éli. Pedig 67. életévébe lépett, s e hét végén lesz az idei találka, a várva várt eszmecsere, csevegés, kiállítás, tanácskozás. A sorok írója hatvankilencben, tehát pontosan ötven éve járt először a táborban Fehér Gyula szerkesztővel, hogy az Újvidéki Televíziónak (akkor még Belgrádhoz tartozott) tudósítsa a nézőket az ottani eseményekről, s bizony irigykedve hallgattuk az idős írókat – Majtényi Mihályt, Gál Lászlót, Bogdánfi Sándort, Herceg Jánost és az akkor még középkorúnak számított Pap Józsefet, Fehér Ferencet, Ács Károlyt, Bori Imrét, Németh István, Major Nándort –, ahogyan irodalmi témákról csevegnek s vitatkoznak, néha hevesen is a kanizsai régi fürdő vigadójának teraszán, nekünk meg hol egyiküket, hol másikukat kellett kamera elé kérnünk, hogy Lányi István rendezővel és Németh Árpád operatőrrel eleven, élethű jelentéseket készítsünk. Emlékszem, Koncz Istvánt, a szervezőt is megszólaltattam, aki arról beszélt, hogy a legelső táborozástól kezdve ott van, s az írótábor lényegét legtöbben az írói társalgásban, beszélgetésekben, tehát a feloldásban és kalandozásban látja. Sáfrány Imrére is emlékszem, aki akkor szintén újságíróként, a 7 Nap megbízásából (is) volt jelen, de hozta magával a festőállványt, hogy megfesse az ismert, hatalmas lombozatú kanizsai kőrisfát, amelynek árnyékában, mint mondta, olyan jó megpihenni.

Aztán ott voltam, immár lapunk tudósítójaként, 1972-ben is. Igen, folytak a viták, jól emlékszem, a könyvkiadás és folyóiratok sorsa, jelene és jövője volt a téma, s az irodalomi műfajokról is kifejtették véleményüket. Majtényi pipázgatva a maga lassúságával fejtette ki például, hogy szerinte a tárca is rendkívül komoly irodalmi műfaj, hiszen a történetet úgy kell megkomponálni, hogy tömör, némi humorral fűszerezett és plasztikus legyen, de fedje is bizonyos titokzatosság, valami különös, s végső soron elgondolkodtatót tárjon olvasója elé.

Herceg szerint pedig a novella akkor jó, amikor olvasóként fejbe csap, legyen kínos vagy mulatságos, de történetére még sokáig emlékezzünk. Bori pedig a regényben arra kíváncsi, mit tud az író a világról, pontosabban ne csak fölvillantson, hanem történetmondásával tárjon is elénk egy teljes világot.

Később már folyóirat-, majd könyvszerkesztőként jártam évi rendszerességgel a táborba, sőt 1982-ben Fehér Kálmán akkor a kiadói-főszerkesztői fölkérésére recenzense lehettem a Kanizsai Írótábor harmincadik évfordulójára megjelent, máig emlékezetes kötetének, A csönd városának. Gál László 1955-ben a Hídban közölt Kanizsa című hangadó verse már a védőborítón is olvasható volt, miszerint: „Ez a Csönd szép városa / magam is halkan írom / most elmegyek és a szívem egy darabja / marad és csöndesen emlékezik / a Tiszára és a parkra: a halkszavú emberekre / – köztük barátokra is – szép volt. // Kanizsa a csönd szép városa / hangos időkben.” A kötetben kilencven író, költő, képzőművész, történész és helytörténész szerepel. A fotósok száma is majd tíz. Ahogy most a Pató Imre által összeállított, szerzőkről készült életrajzi adatokat olvasgatom, szinte mellbe vág, hogy közülük alig vannak még életben. De ismét beleolvasva a könyvbe, látom, hogy ez – azon túl, hogy Kanizsa bédekkere – olyan komoly esztétikai értéket képviselő több műfajú irodalmi szövegeket tartalmaz, amelyek méltán megérdemelnék, hogy egy hasonmás kötetben ismét megjelenjenek.”

A teljes cikk itt olvasható: Kanizsai (könyves) emlékek (https://www.magyarszo.rs/hu/4081/mellekletek_uveggolyo/207376/Kanizsai-(k%C3%B6nyves)-eml%C3%A9kek.htm)

A Nézőpont c. műsor az írótáborról (https://www.youtube.com/watch?v=9WQ3iHbxs8c)