Szinte nem múlik el esemény már évek óta anélkül Magyarkanizsán, hogy Puskás Karcsi bácsi jellegzetes mozgásával ne lenne jelen, hogy megörökítse a sorsdöntő, de akár a lényegtelennek látszó pillanatokat is. Nem a megkomponáltságra törekszik, hanem teljes valójában kívánja fényképezőgépének lencséjén át megmutatni az embereket, tájat, ünnepségeket, vagy éppen a ritka pillanatokat. Gyakran élcelődésre is  alkalmat ad ez, mivel nem feltétlenül arra törekszik, hogy a felismerhetetlenségig retusált fotókat lássuk vissza akár önmagunkról is, hanem azt, ahogy az adott pillanatban épp kinéztünk. Szűkebb környezete már tudja a mondást, amit nem mulaszt el megjegyezni, ha elégedetlenek vagyunk a képpel, hogy ő bizony hozott anyagból dolgozik. Legutóbbi képkiállítása alkalmával a város krónikásának titulálták és nem is járnak messze az igazságtól, ugyanis több évre visszamenően őrzi a kordokumentumnak beillő jeles eseményekről, emberekről, Magyarkanizsa községről a fotókat. Bajban lennénk, ha meg kellene számolni azokat.

Honnan eredeztethető a fényképezés szeretete?

– Még valamikor középiskolás koromban kezdődött, amikor már lényegében a barátaimnak volt fényképezőgépe, amit én is néha-néha kézbe vettem, és az volt az elhatározásom, hogy ha majd dolgozom és lesz rá lehetőségem, veszek egy fényképezőgépet. Így is történt. Akkor már nős voltam, a gyerekeim is megszülettek. Belgrádban egy Jasika gépet vettem és azzal kezdtem a családi eseményeket megörökíteni és egyéb érdeklődésemet is bevettem a repertoárba. Az építkezéseket is fényképeztem, építész lévén.

Évtizedek teltek el azóta, és mára már mint a város krónikását tartják számon.

– 2001-ben egy szívroham után minden megerőltető fizikai tevékenységről le kellett mondanom, akkor nem maradt más megoldás, hallgattam a családomra, akik javasolták, hogy újból kezdjek el fényképezni. Akkor megvettem az első digitális fényképezőgépet, számítógépet, és akkor elkezdtem fényképezgetni. Úgy szokás mondani, hogy evés közben jön meg az étvágy, úgy jött meg nekem az az ötlet, hogy minden kanizsai eseményt, kulturálisat, politikait, de városképeket is fotózzak, különösen a Tiszát, és azokról csináljak külön albumokat. Mondhatom, hogy a tizennyolc év alatt körülbelül ötszázezres képállomány gyűlt össze.

Nemcsak a jelenben él és a jövőnek dolgozik, hanem vissza is kacsintgat a régmúltba. Most valami egészen rendhagyóra készül. Mire is?

– Mivel nyugdíjas építészmérnök vagyok, régóta dédelgetett álmom volt, hogy a kubikosságról, a téglavetőkről és a falverőkről szeretnék egy gyűjteményt összeállítani.

Miért éppen róluk?

– Az én személyes véleményem szerint ez a három hivatás, vagy foglalkozás, mondjuk úgy, a történelemben az egyik legrégibb szakmák közé tartoznak. Régebben az emberiség három dologgal foglalkozott. Az első volt a mezőgazdaság olyan szinten, ahogy lehetett, a másik a kereskedelem és az iparosság. Gyakorlatilag ezzel a három dologgal foglalkoztak legtöbben. Hosszasan lehetne ecsetelni, ha belemélyednénk a szociográfiai és a más gazdasági fejlődések viszonyába, az viszont elvitathatatlan, hogy oda jutottak, hogy az embereknek valahol lakniuk kellett, és az igény egyre nőtt a minőségi lakóépületek építése iránt. Már a középkori várakat is ha csak figyelembe vesszük, téglából készült épületekre bukkanhatunk. Valakik már valami módon akkor is készítettek téglát. Annak megvan a saját fejlődési folyamata, ami hosszadalmas volt.

Akinek van ilyen képe Vajdaság területéről bárhonnan, az hová küldheti, ha szeretné közkinccsé tenni?

– Aki szeretne részt venni ebben a kezdeményezésben és rendelkezik régi, kubikosokat, falverőket, vályogvetőket ábrázoló képekkel, és nem esik nehezére elpostázni, megkérem, hogy a nevemre: Puskás Károly, Fő utca 16., 24420 Magyarkanizsa címre borítékban küldjék el, a boríték hátuljára írják a saját nevüket és címüket, és én a képet szkennelés után visszaküldöm. Csupán fel kell menni a padlásra, leporolni a régi dobozokat vagy az albumban őrzött képeket elővenni, amit csak kölcsönkérek, és hiszem azt, hogy az unokáknak is értékmentést végeznének. Meg kellene menteni azt az értéket, mert ha minden sikerül, ebből a későbbiekben egy vándorkiállítást is készítenénk, vagy sose tudni, esetleg nyomtatott formában is napvilágot láthatnának, megőrizvén így az utókornak.

Bővebben: