|
Sarnyai Csaba nem csak itthon akar maradni, de eltökélt szándéka itt bodogulni
A boldogság keresése tölti ki egész életünket, hajszoljuk, kutatjuk, megpróbálunk minden lehetőt megtenni annak érdekében, hogy szétáradjon bennünk. Aztán van olyan is, hogy nem keressük, csak kapjuk, amikor nem is számítunk rá, tudatosság nélkül iramodunk, tartunk a jó felé. Van, aki a pillanatokban is meg tudja lelni és becsüli is azt, mások észre se veszik, mindig több és több kellene.
Pillanatok raktározódnak, amik halvány mosolyra húzzák a szájat és a pillanatokból emlékképek lesznek, amik a boldogságot juttatják eszembe. Tavaly annak örültem volna, ha öt perc alatt érek a Tiszához, ha láthatom a tiszavirágzást. Idén a virágzás második napján a kis lábujjamon vetkőzött le egy kérész, azt hittem, azt már nem is lehet felülmúlni. Főrajzáskor egyszerre három pihent meg a tornacipőmön, hogy ott szökkentse szárba az életet, miközben a Tiszai tangó nevű kishajó futott be, amivel a kapitánya szállította azokat, akik a vízen, testközelből akarták látni a természeti csodát. Mivel a szavaknak is nagy jelentőséget tulajdonítok, néha nagyobbat is, mint kellene, mert elfelejtem, hogy varázsolni nemcsak szavakkal lehet, hanem tettekkel, sőt azok számítanak csak igazán, így természetes volt számomra a következő alkalommal, amikor újra megláttam a hajót, hogy kíváncsiságomat kielégítendő, érdeklődjem annak kapitányától. A sok panaszáradat és elégedetlenkedés után, ami körülvesz bennünket, szinte meglepő, hogy van, aki azt állítja magáról, boldog. Ott, ahol van, attól, akivé vált, ahogyan a napjait éli. Sarnyai Csaba, a hajóskapitány, a pedagógus, a zenész, a tanyatulajdonos magyarkanizsai fiatalember ezért lehet érdekes. Nem fél a változástól, mer tenni a boldogságáért, a feje tele van ötletekkel és nem csak öncélúan. Megtalálta a középutat, ami az egyén és a köz érdekében való munkálkodást serkenti.
Bővebben:
Vannak még, akik maradni akarnak
|
