 Magyarkanizsa község – oromi helyi közösségéhez tartozó – majdnem legkisebb településén alig mutatja valami az életjelet.
Az óvodát gyerek híján bezárták, az iskola is csak néhány fővel működik, összevont tagozaton egy tanítónő tanít, posta nincs, a kisbolt is csak meghatározott időben tart nyitva. Egyedül a tejátvevő kinyitásakor észlelni mozgást a faluban, akkor szerzik be a boltból valót is, amikor átadják a tejet, de van egy művelődési otthon, ami körül mindig történik valami. Az egykor szebb napokat megélt, ma már szinte tanyavilágnak minősülő település lakói azonban minden erejükkel azon vannak, hogy életben tartsák a közösséget. Ha erre nem is találnak más módot, az összejöveteleik alkalmával – amiket nem hagynak kiveszni – mindig bizonyítják, hogy ők bizony élni akarnak, megtartani kultúrájukat, visszahívva ilyenkor még az innen oly régen elszármazottakat is. Az aratóünnepségük többéves hagyományra tekint vissza, a paprikásfőző versenyük pedig egészen új keletű, mégis többen összejönnek ilyenkor, mint amennyi a falu összlakossága. Hogy ezeket az összejöveteleket legyen hol megtartani, hogy mindenki elférjen, a Divac Alapítványnál pályáztak a művelődési otthon teraszának kiépítésére. Az összeget azonban egy kicsit meg kellett toldani, ebben sietett segítségükre a helyi közösség, amelynek elnöke, Lékó Róbert igyekszik megosztani figyelmét Orom, Völgyes és Újfalu között.
A völgyesiek településén néha áthalad egy-egy autóbusz, ritkán a vonat, de azon dolgoznak, hogy aki itt marad – nem csak átutazó –, annak valóban közösségi élménye legyen, és ezért meg is tesznek mindent!
Bővebben:
Maroknyian, de egyfelé húznak
|
