Közkeletű vélekedés, hogy a középkorban a hírközlés leggyorsabb módja a postagalamb-használat lehetett, már az ókori sumérok és egyiptomiak is használták üzenetszállításra, háziasításuk időszámításunk előtt 3000 körül következett be. A házi galamb őse a szirti (Columba livia) volt, ami a Közel-Keleten akár 250 km távolságba is elrepült naponta ivóvízért. Ennek páratlan hazatalálási készségét felismerve állítólag már a föníciaiak és az egyiptomiak is galambot vittek magukkal a tengerre, hogy híreket küldjenek az otthoniaknak.

Bálint Sándor, a „legszögedibb szögedi” szerint a galambposta intézményét a törökök honosították meg Magyarországon. Az örök emlékű szegedi etnográfus megjegyzi, hogy a galambposta első említése éppen Szeged 1552-es ostrománál bukkant fel Magyarországon, amikor is a körülzárt Héder béget Ali budai pasa galambpostával biztatta kitartásra. Ettől kezdve szerepelnek a galambok a szegediek életében, és a XIX. században a galamb vált az itteni férfivilág kártyánál, bornál, később még a futballnál is nagyobb szenvedélyévé.

A postagalambtartás hobbija 1815 és 1825 között alakult ki Belgiumban, majd szélsebesen hódított teret egész Európában.

A szervezett postagalamb-tenyésztés az Osztrák–Magyar Monarchia területén már a kiegyezést követő években kezdetét vette, amikor 1874-ben megalakult a bécsi székhelyű Osztrák–Magyar Postagalamb Egyesület. Napjainkban a postagalambsport nemzetközi szervezete, az FCI (Féderation Colombophile Internationale) 58 tagországot tömörít magába szerte a világban.

Ebben a szenvedélyben, az embert állathoz kapcsoló barátságban találta meg örömét, passzióját Lőrinc Ervin magyarkanizsai építkezési vállalkozó is, aki a sport különlegességéről és varázslatosságáról vallott a Magyar Szó újságírójának.

Bővebben: