Már semmit sem érnek a munkások jogai?

Hová jutottunk? A mai munkásosztály semmibevételén már meg sem lepődünk. Nem törődünk azzal, hogy kihasználnak bennünket. A törvények a munkások mellett állnak, de senki nem mer lépni, hiszen beletörődtünk, hogy akinél a pénz, annál a hatalom. Csendesen, lapítva próbáljuk a munkanapokat átvészelni, kerülve a konfliktus helyzeteket, közben behódolunk a felettesünk és a tulajdonosok képzeletbeli királysága alatt. A kapitalizmus zászlaja alatt törnek igába bennünket, miközben a megtermelt vagyont pont nekünk köszönhetik.

Egy kanizsai nagy cégnél szerzett szomorú tapasztalataim alapján kerültek papírra ezek a sorok. Bár reklámszlogenjük szerint a vállalkozásuk „nem kacsa”, mégis az ott töltött évek alatt a dolgozók legtöbbjének nem ez a véleménye. Sajnos a vállalat nevét nem írhatom le, hiszen a nagy szólásszabadság sem úgy működik, mint ahogyan azt elvárnánk. A lapok és a szerkesztők nem tehetik ki magukat felesleges pereskedésnek melyet a cég jó hírének megsértése miatt kellene elszenvedniük.
A magyarkanizsai kellékeket gyártó üzem a munkatörvénykönyv és a személyiségi jogok megsértésének tömkelegét halmozza fel. Már a felvételkor egy dátum nélküli felmondó szerződést íratnak alá a dolgozókkal, amely sajnos bevett módszer a mai világban. Több munkatársammal együtt szenvedtük meg eme „elbocsájtási módszert”, mivel a valósan ledolgozott dátumnál két-három héttel korábbi időpontot jelöltek meg utolsó ledolgozott napként.
Az említett cég nemcsak a jogosan járó, igazolt betegszabadságokat képes felülbírálni, de a munkahelyi baleseteket is letagadtatja a sérültekkel. Ez nem meglepő, hiszen a cég semmilyen, a munkatörvényben előírt munkaruhát, védelmi eszközt nem biztosít dolgozói számára. Persze egy dolgozó sem meri felkeresni a munkafelügyelőséget, mivel a tulajdonos vörösödő fejjel, üvöltve, fenyegetőzve félemlíti meg a munkásait, ha azok valamilyen jogosan járó problémát mernek felvetni neki.
Nyáron, a hivatalos hőségriadót is figyelmen kívül hagyva küldi ki dolgozni a tűző napra az alkalmazottakat és csupán egy liter vizet biztosít fejenként. Aki ennél többet fogyasztott, külön behívatták az irodára szóbeli megrovásért, miszerint „hogy képzeli, hogy egy egész üveg vizet megivott, holnap akkor nem fog kapni semmit”. Kérdem én, hogy teheti ezt meg bárki is? Ez már túlmegy a vezető-beosztott kapcsolaton. Már az emberiség apró szikráját is kiirtotta a töménytelen pénz a tulajdonosokból?
A ki-be jelentgetések is sajnos megszokottá váltak a társadalmunk számára. Ha a cég nyári leállást tervez vagy nincs elég nyersanyaga, akkor a munkásaival aláírat egy papírt miszerint a dolgozó kérvényezi, hogy küldje a cég fizetetlen szabadságra, hogy a mezőgazdasági munkáit el tudja végezni. Mi, akik tömbházban lakunk nem igen szoktunk kapálni a pár tíz négyzetméteres lakásunkban, mégis ez jogilag korrekt és elfogadott dolog. Később, ha úgy gondolják a vezetők, akkor ismét visszaveszik a munkásokat, hogy túlórában és hétvégi műszakban hozzák be a lemaradásokat.
Sajnos ezek a módszerek nem csak e meg nem nevezett cégnél vannak így. Megannyi vállalat képes rezzenéstelen arccal fél éve lemaradt fizetéseket tovább késleltetni, majd sokszor a céget is hivatalosan csődbe juttatni, hogy később egy új céggel ugyanott folytathassa az egészet ahol abbahagyta. Minden a pénzen és a törvényben elrejtett kiskapukban rejlik. Amíg a tisztességesen dolgozó emberek küzdenek a minimálbérükért és eltűrik a megalázást, kisemmizést addig a tulajdonosok érezni fogják, hogy hatalmon vannak és bárkivel bármit megtehetnek.
Miért kell ezt elviselnünk és meddig tart ez még?

Egy tisztességes dolgozó