A 2009. évi Pro Urbe díjasok

Tóth Ágnes művelődésszervező

Tóth Ágnes 1960. április 10-én született Csantavéren. Magyarkanizsa művelődési életének meghatározó, nélkülözhetetlen egyénisége.
Ő alapította a Tisza Néptáncegyesületet 1996 októberében. Ő tudta fölvállalni azt az áldozatos munkát, melynek hála, gyermekeink megismerhetik, magukévá tehetik hagyományainkat, szokásainkat, ősi tudásbázisunkat. A munkájához szükséges tudást a budapesti Néptáncművészeti Főiskolán szerezte, s ezt a tudásanyagot folyamatosan bővíti.
Több néptánccsoport nőtt fel irányítása alatt. Hosszan sorolhatnánk a Délibáb, Mákvirág, Hetrefitty, Csillagfürt, Fürtöcske csoport ragyogó eredményeit olyan rangos rendezvényeken, mint a Kőketánc, Gyöngyösbokréta, Szólj, Síp, Szólj, Interetno fesztivál. Színvonalas teljesítményüknek köszönhetően számos felkérést kaptak Szegedről, Pécsről, Egerből, Kalocsáról, Budapestről, Kiskunhalasról, Hévízről. Sikerrel mutatkoztak be Görögországban, Törökországban. Ezeken az utakon gyermekeink megismerkedhettek a hely szépségeivel, történelmi nevezetességeivel, helyi szokásaival, más nemzetiségek kultúrájával.
Tóth Ágnes érdeme az is, hogy kinevelődött egy nagyszerű zenekar, a Bíbic, s az is, hogy folyamatban van az utánpótlás-zenekar képzése.
Rövid időre lehetősége nyílt az általános iskolában a hagyományápolás nevű tantárgy oktatására. Gyermekeinkben felébresztette a kíváncsiságot, hogyan éltek, dolgoztak, szórakoztak, ünnepeltek eleink.
Színes, évről évre ismétlődő rendezvények dicsérik Ági kezdeményező- és szervezőkészségét.
A művelődési ház udvara immár három éve, egy-egy hideg téli szombaton, múlt század eleji falusi udvar hangulatát idézi. A gyerekek elsajátíthatják a disznóvágás immár feledésbe merülő hagyományait.
Húsvét előtt tojásfestés. Hagyományos festék, hagyományos motívumok, technikák.
Csodálatos esemény az egyesület ifjú tagsága számára, a nyaranta megrendezésre kerülő néptánc-tábor. Kitűzött célja általában egy új koreográfia alapozása. De mennyi mindent lehet egy ilyen táborban csinálni! Nemezezni, szőni, gyöngyözni, kosarat fonni, hímezni, énekelni, mesét mondani, varrni, barátkozni, szórakozni, a természettel ismerkedni.
Tóth Ágnes, az egyesület megalakulásának 10. évfordulójára, 2006-ban kezdeményezte az első kukoricafesztivál szervezését. Ez egy csodálatos néptánc és népzenei bemutatóval egybekötött rendezvény, mely a kukoricáról, annak termeléséről, betakarításáról, hasznosításáról, a belőle készülő ételekről, a hozzá kapcsolódó szokásokról szól.
Minden karácsony előtt áhítatot és szeretetet sugárzó, gyönyörű műsorral kedveskednek az egyesület tagjai. A műsor után nem marad el az ősi recept alapján készített ízletes mézeskaláccsal való megvendégelés.
Egy csodálatos hagyomány, a betlehemezés újraélesztése is Ági nevéhez fűződik.
Mindezen események, rendezvények, eredmények mögött rengeteg munka, önfeláldozás, kitartás, küzdelem, sokszor szélmalomharc is áll. Egy olyan személy önzetlensége, aki nem a szavak, hanem a tettek embere, aki szereti embertársait, és tesz is értük legjobb tudása szerint. Szervez, pályázatot kísér, tervez, tanít, nevel s a sokszor emberfelettinek tűnő munka mellett még arra is van energiája, hogy tanítványai lelki világával törődjön, meleg, emberi kapcsolatokat építve.
Az, hogy ez az egyesület létezik, eredményeket mutat fel, gyerekeket, ifjakat s bennünket felnőtteket is nevel gyökereink, hagyományaink szeretetére és tiszteletére, Tóth Ágnes többéves önfeláldozó munkájának köszönhető. Áldja meg az Isten ezért!

Bálint Frigyes,
a horgosi Tisza Menti Vízművek igazgatója

Bálint Frigyes Horgoson született 1946. szeptember 4-én. Az általános iskolát helyben végezte el, a műszaki középiskolát Szabadkán, ahol 1965-ben elektrotechnikusi diplomát szerzett. A katonai szolgálat letöltése után 1968 májusától Horgoson, az akkori Műszaki Szervizben, a mai Tisza Menti Vízművekben kezdett dolgozni. 1971-től az építészeti részleg, majd öt évre rá a kereskedelmi-műszaki előkészítési osztály vezetője lett, 1991-ben pedig kinevezték a vállalat igazgatójává.
Ha valaki elolvassa a vízművek monográfiáját, és rátekint az ott közölt térképre, meggyőződhet, hogy munkavégzése közben a majd negyvenkét év alatt Bálint Frigyes bejárta Vajdaság szinte minden települését, közben párhuzamosan ellátta a közös kommunális vállalat ügyvezető szervének elnöki tisztjét is, 1977 és 1988 között.
Vezetése alatt a Tisza Menti Vízművekben 60 dolgozóról 120 főre növekedett a foglalkoztatottak száma, közben kiépültek a magyarkanizsai és a horgosi szennyvíztisztítók. Bálint Frigyes célja mindenkor a fejlesztés volt, azaz minden létező eszközt és lehetőséget felhasználva létrehozni egy jól felszerelt vállalatot. Részt vett a vajdasági, majd a szerbiai vízmű-szövetség megalakításában, úgyszintén: igazgatóbizottsági tagként a szerbiai és a magyarországi vízművek közötti kapcsolatok kiépítésében. Voltaképpen neki köszönhető, hogy a magyarkanizsai község a Tartományi Nagyberuházási Alapból nagyobb támogatást kapott a régi horganyzott csövek cseréjére, mert időben elkészültek a tervek. Egyszóval: mindig szívén viselte a község vízellátási gondjait, és igyekezett megoldást találni a fejlesztési elképzelések megvalósítására, leggyakrabban szerény lehetőségek közepette.
Élete mindvégig Horgoshoz kötődik. Sokrétű tevékenységével próbálta előbbre lendíteni a falu fejlődését – bár a helyi járulékokból befolyt összeg mindig csekélyebb volt, mint a több munkavállalót foglalkoztató városokban. 1972-ben megválasztják a Szocialista Szövetség helyi szervezetének elnökévé, s azonnal, már az első évben rá hárul Horgos fennállása 200. évfordulójának a megszervezése, ekkor tartják ott a Gyöngyösbokréta rendezvényt is. Kezdeményezője volt a Művelődési Ház felépítésének, részt vett az alapkő-letételi ünnepségen, majd a létesítmény felavatásán is.
Két mandátumban elnöke a Helyi Közösség Tanácsának, egy megbízatási időszakban pedig, párhuzamosan, elnöke a helyi művelődési egyesületnek. Ez idő tájt sikerült ismét lendületbe hozni a valamikori Gyöngyösbokréta táncosait. Közben beválasztották a helyi és a községi tűzoltó-egyesületek vezetőségébe – a horgosinak nyolc éven át elnöke is volt. A tűzoltózenekarnak ekkor vásárolnak új hangszereket, felszerelést, ruhát, az együttes vezetését pedig zenetanár vezetésére bízzák.
Múltak az évek, a vízhálózat mellé csatornát is kellett építeni, s Bálint Frigyest ismét kettős szerepben találjuk: egyrészt a Helyi Közösség elnökeként, másrészt a Tisza Menti Vízművek második embereként küzd a horgosi csatornahálózat kiépítésének elindításáért. Küldöttként tevékenykedett a Községi Képviselő– testületben, valamint négy éven át elnökként a Helyi Közösségek tanácsában. Mindenkor készen állt, hogy részt vegyen a falu problémáinak megoldásában, s kiálljon az ott élő emberek érdekeiért.
Végül mondjuk el róla, hogy alapító tagja a Horgosi Termelők Klubjának, valamint: ismét elvállalta a horgosi művelődési egyesület elnöki posztját, és két mandátum időszakában végezte a teendőket. Fontos szerepe volt a Horgos központjában levő körforgalom kiépítésében. Bálint Frigyes nős, két fiúgyermek apja és három unoka nagyapja.
Rendkívül gazdag életút tehát az, amelyet Bálint Frigyes bejárt. Mindezen érdemek alapján külön megtiszteltetés számunkra, hogy a község polgárai nevében szimbolikus gesztusként ezt az elismerést átadhatjuk neki.

Szilágyi Mihály nyugalmazott pedagógus

1928. szeptember 5-én született Martonoson. Az általános iskolát szülőfalujában végezte el, majd Zentára iratkozott a magyar tannyelvű főgimnáziumba. Miután 1944-ben édesapját sorstársaival együtt kivégezték, a gimnazista fiúnak félbe kellett szakítania tanulmányait. Nehéz mezőgazdasági munkát végzett. Két év kihagyás után ismét középiskolába indult, ezúttal Kanizsára, ahová két évig nap mint nap kerékpárral járt.
Ezt követően még két évet tanult a zentai főgimnáziumban, majd rendes sorkatonai szolgálatát letöltve beiratkozott az Újvidéki Egyetem biológia szakára. Tanulmányai végeztével 1954-ben költözött Horgosra és 1955 októberében kezdett el tanítani a horgosi általános iskolában, valamint Kispiacon. Főként biológiát tanított, de ha kellett, akkor kémiát, háztartástant, polgári védelmet, mezőgazdaságtant, egészségtant, elsősegélyt.
Mindezek mellett esti iskolában felnőtteket oktatott, folyamatosan szervezte és irányította az erdőtelepítők, a madártani intézet, a Vöröskereszt, a kézilabdacsapat munkáját. Felderítő parancsnok volt több éven keresztül. Két ízben is elnöke volt a művelődési egyesületnek, és még sok egyéb módon vett részt a falu, illetve a község közéletében. Munkásságának négy évtizede alatt generációkat nevelt a környezet szeretetére és védelmére, részt vett több nagy országos munkaakcióban is 1948. és 1950. között. Akácfamagokat gyűjtött a gyerekekkel, melyeket átadott a Bácska Mezőgazdasági Birtoknak. Horgoson és környékén meghatározták a gólyák fészkelési helyét, valamint folyamatos adatgyűjtést végzett. Részt vett a horgosi Bácska Mezőgazdasági Birtok almáskertjeinek, valamint a Szelevényi-erdőnél levő akácos telepítésében. Az erdőtelepítési akció vajdasági szinten zajlott. A munkásságáról tanúskodik a horgosi Kossuth utca, Nagy utca, Vasút utca, Bartók Béla utca, JNA utca fasora.
Tanári munkássága alatt nyilvános dicséretet kapott az Oktatási Minisztériumtól az iskola udvarában kialakított botanikuskert létrehozásáért.
Olyan köztiszteletben álló személy ő, aki példamutatásával és tanításával ma is élvezi a horgosiak és volt tanítványai tiszteletét, szeretetét.
Jelenleg is Horgoson él, 81 éves, nyugalmazott pedagógus.
A tanár úr ma is figyelemmel kíséri, és gazdag tapasztalatával segíti közösségünk építését, környezetünk védelmét, amiért hálával tartozunk neki.

Szabó Margit nyugdíjas tanítónő

Szabó Margit 1932. szeptember 28-án született Adorjánon. Miután 1956-ban elvégezte a szabadkai tanítóképzőt, az ostorkai iskolában kezdett dolgozni. Nem volt könnyű helyzetben, hisz összevont tagozaton 96 gyereket kellett tanítania. Már pályája kezdetén hatalmas volt a felelősségtudata. Tudta, hogy egy időben a 96 gyerekkel nem tud minőségi munkát végezni, ezért egész nap tanított. A különböző korosztályú gyerekek különböző időpontban jártak iskolába, hogy elsajátíthassák a tanagyagot.
1961-ben került a kispiaci iskolába. A tanulók oktatása és nevelése mellett nagy figyelmet fordított a falu művelődési életére is. Az 1966-ban megalakult Jókai Művelődési Egyesületalapító tagja volt. Elindította a színjátszást. Nemcsak a gyerekeknek rendezett, bevonta a falu művelődési életébe a felnőtteket is. A bemutatókon szűkösnek bizonyult a nézőtér, mert mindenki szerette volna látni a Cigány, a Gyertyafénykeringő, vagy a Sári bíró című több felvonásos darabokat. Szabó Margit nem csak rendezett, írt is színdarabokat, főképpen gyermekdarabokat. Tanulói megszerették a színjátszást, szívesen jártak a próbákra és aztán a fellépések során a környező településekre.
Munkájában mindig nagy hangsúlyt fektetett a gyengébb előmenetelű tanulók felzárkóztatására, de a kiemelkedő, tehetséges tanulókra is. Tanítványai számtalan szavalóversenyen vettek részt, ahonnan gyakran első helyezéssel tértek haza. Nemegyszer a tartományi versenyekre is eljutottak. Írásaikat rendszeresen beküldte a gyermeksajtóba, Jó Pajtás kisriporteri igazolvánnyal is rendelkeztek néhányan közülük. Az 1970-es években a néptánc-oktatás felé fordult. Abban az időben szinte minden kispiaci gyerek táncolt, és a felnőttek közül is sokan. A községben a kispiaci tánccsoport volt a legeredményesebb és leghíresebb. Bizonyítja ezt az a sok arany- és ezüstplakett, amelyeket a különböző szemléken szerzett meg valamelyik tánccsoport. Ki ne emlékezne a kispiaciak pásztortáncára, amit mi csak kanásztáncnak hívtunk, és ami percekig tartó vastapsot hozott minden fellépésen a markos legényeknek, vagy a kispiaci rözgőcsárdásra, amit Kispiacon gyűjtött tánclépésekből koreografált Manci tanító néni.
1994-ben nyugdíjba vonult, de még utána is vezette a felnőtt tánccsoportot.
2008-ban Kispiac Helyi Közösség Tanácsa első ízben osztotta ki a Kispiacért Emléklapot, amelye Szabó Margitnak adományozott.
A Pro Urbe díj, e rangos elismerés is azt a munkát méltányolja, amely nagymértékben hozzájárult Kispiac s vele együtt községünk fejlődéséhez az oktatás, a művelődés, a hagyományápolás terén.

Ladányi Péter építésztechnikus

Ladányi Péter Magyarkanizsán született 1943. június 7-én. Édesanyja háztartásbeli volt, édesapja pedig ismert hentes. Az általános iskolát szülővárosában végezte, majd 1962 júniusában az építészeti technikumot Szabadkán.
Ezután kezdődtek a dolgos évek, amit csak a katonai szolgálat letöltése szakított meg.
1962-től 1970-ig a kanizsai Budućnost építővállalatban dolgozott építésvezetőként. Számos épület nőtt ki a földből eme 8 év során a vezetése alatt.
Ezek után 1970-től 1978-ig Magyarkanizsa község építési felügyelője volt.
1978-tól 1982-ig a magyarkanizsai gyógyfürdő építési munkáinál a beruházással kapcsolatos ügyeket intézte, majd az épület üzembe helyezése után, mint az új épület legjobb ismerője, a karbantartási munkákat vezette.
1982-től 1991-ig a Kanizsai Építőipari Kombinátban mint piackutatási előadó tevékenykedett, igencsak hozzájárulva Magyarkanizsa építőiparának fellendítéséhez.
1991-től egészen 2004. évi nyugdíjba vonulásáig Magyarkanizsa Község Településrendezési Közvállalatában dolgozott. Itt alkalma nyílt az előző csaknem 30 év alatt szerzett sokrétű munkatapasztalatának teljes alkalmazására. Mindezt önzetlenül, Magyarkanizsa község minden polgárának a javát szolgálva tette, szabadidejét nem sajnálva, önmagát nem kímélve. Vezetése alatt épült meg községünkben több tíz kilométer út, szennyvízcsatorna, járda, két szennyvíztisztító, több transzformátor, továbbá folyamatos volt a közvilágítás és a zöldövezetek karbantartása.
Amit mindemellett még fontos kiemelni: mindvégig ember maradt, Magyarkanizsa megbecsült polgára, mindenki problémáját a saját problémájaként kezelve.
Ami nyugdíjas korában sem változott: az állatok nagy barátja, védelmezője és jótevője továbbra is.
Mindezt figyelembe véve, valamint a pályázatban közzétett föltételeket szem előtt tartva, bizonyosan állítható, hogy Ladányi Péter jelentősen hozzájárult Magyarkanizsa fejlődéséhez.

Cérna Miklós, a népművészet mestere

Czérna Miklós 1919. május 23-án született Adorjánon, szegény, napszámos családban. Születése után nem sokkal a család Oromhegyesre került, ahol tizenkét testvérével együtt nevelkedtek. A mesemondást édesapjától tanulta el, aki katonaként részese volt az I. világháborúnak, majd hazatérte után az ott történtekről szőtte meséit.
Édesapja halála után, 1941-ben családfő lett, majd 1943-ban feleségül vette Vittus nénit (aki immár nyolc éve nincs az élők sorában). Nem sokáig örülhettek egymásnak, mert besorozták 60 napra a magyar honvédségbe. Ez azonban hosszabbra sikeredett, mert „háborús kirándulása” a hadifogsággal együtt több mint három és fél évig tartott. Hazatérte után a faluban az akkoriban alakult szövetkezetben volt mindenes. Mindenkinek tudnia kell azt is, hogy a titói Jugoszláviában többször is meghurcolták, hol azért, mert a magyar honvédség tagja volt, hol pedig a magyarságáért, azonban szerb nemzetiségű falubelijei bátran kiálltak mellette, így nem lett bántódása.
Vittus néni és Miklós bácsi 58 évig tartó házasságát – sajnos – nem kísérte gyermekáldás, de feleségével együtt több gyermeket is felneveltek.
Meséit kezdetben a szomszédai, a lakhelye körül élők hallgatták, bandázgatás közben, majd ezt követően az oromhegyesi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület keretében szórakoztatta a falubelieket. Így figyeltek fel rá az anyaországi kutatók, főleg Dala Sára, aki a Raffai Judittal együtt elkészített Napjaink mesemondása című művükben így jellemzi Miklós bácsi alakját: „... a mese előadását gesztusokkal, mimikával, testmozgással kiegészítő előadók (ilyen volt például Fedics Mihály, Pandur Péter, ilyen ma a bácskai Czérna Miklós stb.)...”
Tevékenységéért 2005. augusztus 20-án, Szent István királyunk ünnepén a Magyar Köztársaság kormánya odaítélte számára a Népművészet Mestere díjat. Ezt követően a Vajdaságból, az anyaországból, de más határon túli területekről is sorra érkeztek a felkérések, hogy náluk is mutassa be mesemondó művészetét.
Miért javasolta Oromhegyes Helyi Közösség Czérna Miklós bácsit Magyarkanizsa község Pro Urbe díjára? A válasz nagyon egyszerű: egy olyan ember, aki az eddigi élete során keményen dolgozott, példamutatóan élt, azaz EMBER volt és maradt minden helyzetben, mindenképpen megérdemli ezt a kitüntetést. Az már csak ráadás, hogy Miklós bácsit olyan tehetséggel áldotta meg a sors, a mesemondás művészetével, amivel képes embertársai mindennapjait szebbé és tartalmasabbá tenni.
Azt kívánom, legyen még sokáig közöttünk a Pro Urbe díjas Miklós bácsi, a Népművészet Mestere, hogy hallgathassuk tanulságos és szórakoztató történeteit.

Kanyó Zoltán
a Komunalac Kommunális Szolgáltató Közvállalat igazgatója

Kevés olyan elismerés születik ma, amikor a megítélt díj szellemisége tökéletesen illeszkedik a díjazott életpályájához, személyéhez, habitusához. A magyarkanizsai Pro Urbe Díj „a városért” végzett áldozatos munkát hivatott jutalmazni. És ha a városról, Magyarkanizsáról féltő szóval beszélünk, településünk neve óhatatlanul egybeforr Kanyó Zoltán életével, tetteivel, munkásságával, teremtő erejével.
Kanyó Zoltán 1950. január 6-án született. Tanulmányait Kanizsán végezte és Zentán a jogi szakon fejezte be. Gyermekkora óta vonzódott a zenekultúrához, kiváló tanárok mellett hegedülni tanult. Már kora ifjúságától a kanizsai közélet egyik központi alakja volt. Minden érdekelte. Az irodalom csakúgy, mint a történelem vagy a művészetek. Sokoldalú, tehetséges, tevékeny volt, igazi reneszánsz embert testesített meg. Önkifejező módon alkotott, festett, verseket, dalszövegeket fordított, gitáron játszott és mások vagy időnként a maga szórakozására hegedült. Jó barátságot ápolt Koncz István költővel és Dobó Tihamérral, Cigonyával. Olyan embert tisztelhetünk benne, aki barátait soha meg nem tagadta, azokat jobbító szándékkal segítette, akiről még gyér számú ellenfele is tisztelettel szólhat.
1990-ben a helyi kommunális közvállalat élére került, ahol az elmúlt csaknem két évtized Kanyó Zoltán vezetői képességeit dicséri. Ugyanebben az időszakban választják be Magyarkanizsa Helyi Közösségének tanácsába, ahol 1996-tól a választópolgárok bizalmából elnök. Elmondhatjuk, hogy ekkor vette kezdetét az a hallatlanul termékeny időszak, amikor Kanyó Zoltán élete igazán kiteljesedett, amikor kerek egésszé formálódott az a hatalmas életmű, amelynek egyedüli letéteményeseként a városunk érdekében közösségünket szeretettel szolgálva tehette dolgát, a mindennapok zűrzavarán csakúgy felülkerekedve, ahogy a jövőt, településünk arculatát napról-napra építgette. Magyarkanizsa az ő irányítása alatt ért oda, ahol ma is tart, az ő gondosságát, szellemének erejét mutatja megannyi eredmény, amelyre most már helyette is örökre büszkének kell lennünk. Mert levett kalappal kell emlékeznünk arról az emberről, aki egymagában testesítette meg az önzetlen városi vezetőt, a vállalat karizmatikus igazgatóját, a sportélet jeles alakját, a művészeteket értő és tisztelő személyt, az igaz barátot, a mindenki számára nélkülözhetetlen polgártársat. Integráló személye, kedvessége, rugalmassága, mindenre fogékony érzékenysége révén Magyarkanizsa érdekében jó kapcsolatokat ápolt a legkülönfélébb emberekkel. Szerteágazó kapcsolatai által, a város és a szeretett kajakklubja érdekében baráti viszonyt ápolt a Potisje-Tondach cserépgyárral, valamint más sportklubok vezetésével, tagjaival, magáncégekkel.
A Kanizsai Írótábor szervezőbizottságának elnökeként a kilencvenes évek végétől már nemcsak a helyi közművelődésben, hanem az egyetemes magyar kultúrában is helyét lelte. Féltő szeretettel bábáskodott az írótábor ügyeinek zökkenőmentes alakulásán.
Most, hogy kedves személye eltávozott közülünk, most érezzük csak igazán mennyire pótolhatatlan embert veszített közösségünk. Kanyó Zoltán egymagában vitte, megtestesítette mindazon emberi erényeket, a szépre való fogékonyságot, a jót a tisztességet és a helytállást, amit ma közülünk sajnos immáron oly kevesen ismernek. Egy régi, de nagyon jó iskola híve volt ő, ahol első számú parancs az emberek tisztelete, a közösség szolgálata és az élet örömeinek szeretete, nehéz kőbe vésve.
Kanyó Zoltánt soha nem lehetett keretek közé szorítani. Nem volt pártember, nem tudott belenyugodni a mások által fennen hangoztatott igazságokba, amikről mindannyian tudtuk, hogy hazugságok. Kimondani kevesen mondták, Kanyó Zoltán helyettünk is megtette. Kanyó Zoltán a szív embere volt. Nagy szíve, amely idáig miértünk dobogott, idén október 10-én örökre megszűnt dobogni. Mi maradtunk kései adósai ennek a nagyszerű embernek. Mi, kanizsaiak mindig késve vesszük észre a közöttünk levő kincseket. Kanyó Zoltán is emberi kincs volt közöttünk, akit most megkésetten bár, de kitüntetéssel honorálunk. Tisztelgünk személye, nagysága és életműve előtt.

A 2010. évi Pro Urbe díjasok

Nagygyörgy Zoltán
művészgrafikus, régiótörténész, harcművész

Szabadkán született 1955. április 22-én, azóta Horgoson él. Hároméves korától az akkori kiadott Buksi gyermekújság folytatásos képregényei ösztönözték rajzolásra. Rajzaiért korán elismerésekben részesült, mun-káit a Jó Pajtás, majd később a Magyar Szó, a 7 Nap, a Dolgozók, a Képes Ifjúság közölte. Képregényei-vel megjelent a Gornji Milanovac-i YU-strip, a belgrádi Sezam, a szabadkai Jelen, a zágrábi Naš strip lapok-ban. Egyik képregényével országos első díjat nyert. Manapság, a korhoz alkalmazkodva, főként számítógépes grafikai tervezéssel (pl. térképek) foglalkozik.
Ifjúkori barátjával, a Torontóban élő Fujkin István művészgrafikussal 1972-ben Horgoson, a Kárász-kastélyban megrendezték első közös képkiállításukat, és létrehozták a Kárász Képzőművészeti Szakcsopor-tot. Az 1980-as évek végéig mintegy száz önálló és csoportos, hazai és külföldi kiállítása volt.
Általános iskolás kora óta sportol: játszott a helyi ifjúsági labdarúgócsapatban, utána asztaliteniszezett, majd cselgáncsozni tanult. Az egykori Jugoszláviában monopolhelyzetben lévő Shotokan Karatéval Szabadkán ismerkedett meg. Katonai szolgálata idején a Banja Luka-i karateklubban edzett. 1978-ban Horgoson alapítója, edzője és versenyzője a Seiken nevű Shotokan Karate Klubnak. Harmadik DAN-os övvizsgáját követően szakított a Shotokannal, és 1986-ban – személyes kapcsolatfelvétel után – csatlakozott Masutatsu Oyama mes-ter Kyokushin Karatéjához. Horgos és Magyarkanizsa után Vajdaságban is létrehozta a Vajdasági Kyokushin Karate Szervezetet, amelynek ma is országos képviselője. Itt 2. DAN övfokozatot és „C” kategóriás verseny-bírói képesítést is szerzett. Tanítványai országszerte klubokat nyitnak és versenyeznek. Tudósítója és fotóripor-tere volt a belgrádi Crni pojas és a Karate ring harcművészeti szaklapoknak. A hazai magyar sajtóban is kö-zölt. A harcművészetekről mintegy 200 írása és fényképfelvétele jelent meg. Mint sportoló 1983-tól húsz éven keresztül évente lefutotta a Horgos–Magyarkanizsa maratont.
1990-ben Horgoson alapító tagja és aktivistája lett a helyi VMDK-nak. A délszláv háború kitörése miatt 1991 végétől Szegeden élt három és fél évig. Ekkor kezdte el kutatni térségünk múltját. Azóta helytörténeti írásokkal jelentkezik a Magyar Szóban és a Hét Napban, a Bácsország honismereti szemlében; ez utóbbinak a fedőlapját ő tervezte. A szegedi Móra Ferenc Múzeum részéről 2003-ban a Történeti tanulmányok című kiadvány elkészítésére, 2004-ben a budapesti székhelyű Kárpát-medencei Kastélykrónika, illetve a Kulturá-lisörökség-védelmi Hivatal által kiadott Műemlékvédelem című szaklap munkatársának kérték föl. Szakmai kiadványokban eddig több mint száz dolgozata jelent meg.
Főbb munkáiból kiemelésre érdemes: felkutatta és heraldikusként elkészítette Horgos majd Kispiac cí-merét és leírását, Bartók Horgoson címmel könyve jelent meg Szegeden, elkészítette Horgos térképét, a Horgos és a Homokháti Kistérség brosúrát, Horgos képeslap-sorozatát, a Jelzett nemzetközi turista-utak Észak-Bácskában brosúrát, Kamarás-erdő és Királyhalom történetét, a névvisszaállításhoz felkutat-ta Horgos régi utcaneveit, emléktáblákat emeltetett, amelyeket ő is tervezett (Kossuth utcai emléktábla, Brauswetter-villa és Bartók-emléktábla, Kárász Benjámin, Csongrád vármegyei főispán és 1848/49-es magyar szabadságharc alatti kormánybiztos emléktáblája, az Árvaház – mai iskola – emléktáblája). A Ká-rász-család történetének feltárásán és megírásán jelenleg is dolgozik. Több magyarországi városban előadáso-kat tartott a Csongrád Megyei Levéltári Napok, a budapesti Honismereti Akadémia és a Zürichi Magyar Törté-nelmi Egyesület keretében, a Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság szervezésében pedig itthon. Legalább másfél tucatnyi szervezet és egyesület választotta tagjai sorába. Őszentsége XIV. Dalai Láma, Tenzin Gjatso 1992. évi magyarországi látogatásakor fogadta őt Budapesten.
Munkásságát számon tartja A hazai képregény 60 éve Szerbiában (1935–1995) lexikális kiadvány, a Vajdasági magyar közéleti lexikon, a Délvidéki magyar képzőművészeti lexikon és a szakbibliográfiák.
Főbb elismerései: Fiatalkorában többször díjazták képzőművészeti munkáit, utóbb pedig első helyen végzett a Gornji Milanovac-i YU-strip kiadvány országos képregénypályázatán. Kiérdemelte a szabadkai Spartak–Shotokan Karateklub aranyplakettjét és a Magyarkanizsai Községi Sportszövetség októberi díját. A Magyarok Világszövetségének elnöke, Patrubány Miklós, helytörténészi munkásságát aranyérmes oklevéllel ismerte el.
Balla Lajos

Koncz Lázár
művelődésszervező

Koncz Lázár az oromhegyesi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke, akinek kiemelkedően eredményes és maradandó tevékenysége nem reked meg Oromhegyes határainál, hanem kiterjed a magyarkanizsai önkormányzat egész közösségére.
Koncz Lázár 1943. október 20-án Oromhegyesen született. A helybeli általános iskola után Zentán elvégezte a fémipari szakközépiskolát.
A kötelező katonaság letöltése után1966-tól zentai TAMP fémmegmunkáló üzemben helyezkedett el, majd aztán 1970-től egészen 2004. évi nyugdíjba vonulásáig a Szerbiai Kőolaj-ipari Vállalat helyi telepén dolgozott. Munkája folytán Nagybecskereken olajbányásszá képezi át magát, 1975-ben pedig magasszakképzettséget szerez Varazsdon.
1985-től az oromhegyesi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke és művészeti vezetője. Ez idő alatt a budapesti Magyar Művelődési Intézetben népzene- és citeraoktató képzésben részesül.
Az egyesületben magyarországi és hazai szakemberek bevonásával átszervezte a munkát. A bu-dapesti dr. Olcsvai Imre akadémikussal és Budai Ilona népdalénekessel, a hazai Bodor Anikó népzeneku-tatóval, Nagy István táncoktatóval maradandó szakmai és baráti kapcsolatot alakított ki.
Az egyesület 1986 óta rendszeresen részt vesz a Durindó elnevezésű vajdasági népzenei szemlén, és több ízben eljutott a Durindó-gálára is.
Ezenkívül 2005-től máig az adorjáni Szőke Tisza asszonykórus művészeti vezetője, 1990 óta pedig a tóthfalusi Fehér Akác Művelődési Egyesületbe is besegít citerásként.
A rendszeres citeraoktatás fényes eredménye, hogy 2008-ban az egyik tanítvány, Nemes Anna szép citerajátékáért és énekéért Magyarországon Vass Lajos arany fokozatú diplomában részesült.
Koncz Lázár érdeme, hogy a népzene kapcsán barátságok alakultak ki hazai és külföldi testvér-egyesületekkel (Dunavarsány, Pázmánd, Tordas, Kisszállás, Röszke, Zalaegerszeg, Zalaszentgyörgy), és a folyamatos hazai és külföldi pályázásnak köszönhetően az egész Faluház a színpaddal együtt méltó külsőt öltött. Kitartásának és szorgalmának gyümölcsei a közösség javát szolgálják.
1989 óta egyik főszervezője a Gazdag Ág hagyományőrző szemlének, amely azóta fontos vajda-sági rendezvénnyé nőtte ki magát. 2009 óta szervezi az egyesülettel a „Csillagok, csillagok, szépen ra-gyogjatok!”című nemzetközi népzenei találkozót.
Koncz Lázár munkájának eredményességét jelzi, hogy az egyesület Arnold György díjban, Vass Lajos díjban, 2004-ben pedig Magyarkanizsa község Pro-Urbe díjában részesült.
A közéletből is tevékenyen kiveszi részét: 1992-től 2004-ig a helyi közösség tanácsának tagja, 2004-től tanácselnök. Erre az időre esik a 2007. október 20-án átadott Faluház építése, és nagy szerepe volt abban, hogy az eredeti tervtől eltérően mégis épült hozzá nyári színpad.
A mai napig fáradhatatlanul irányítja az egyesület működését, nemcsak a hagyományápolást, ha-nem a szakosztályi munkát is (kézművesek, környezetvédők). Ez utóbbiak szoros kapcsolatban vannak a röszkei Bereck Péter Természetvédő Klubbal, valamint a dél-franciaországi Saint-Pierre-de-Trivisy kör-nyezetvédőivel is, akikkel idén tavasszal közösen kiadtak egy színes képeskönyvet magyar és francia nyelven. A könyvet bemutatták Röszkén, Oromhegyesen és Franciaországban, ezzel öregbítve kultúránk, hagyományaink és tájaink értékeit külföldön is.
Kalmár Eszter

Elek Sándor
Az adorjáni Szőke Tisza Művelődési Egyesület elnöke

Elek Sándor 1938. július 22-én született Adorjánon szegény munkáscsaládban.
1954-ben kezdett dolgozni az ottani mezőgazdasági birtokon mint traktorvezető, kombájnos. 1971-től vasutasként dolgozott egészen addig, amíg le nem betegedett. 1986-ban, amikor két szívinfarktus után már szívritmus-szabályozóra szorult, nyugdíjaz-ták.
Két házasságából 3 gyermeke született.
1987 óta a helyi nyugdíjasegyesület elnöke, mind a mai napig szívén viseli a kis-nyugdíjasok gondjait.
1995-től hivatásos halász, s ilyen minőségben számos halmentésnek volt részese.
2005-ben az ő ötletére alakult meg Adorjánon a művelődési egyesület. Már 2005. augusztus 5-étől vezette a helyi művelődési csoportot, amikor azt 2006. január 1-jétől Szőke Tisza Művelődési Egyesület néven hivatalosan is bejegyezték.
Az egyesületben több tánccsoport működik; ezek a Tipegők, a Hacacáré, a Szőke Tisza Feketegyöngyei neveket viselik, és az egyesületnek van asszonykórusa is.
A művelődési egyesület elnökeként megindítja a mára már hagyományos rendez-vénnyé fejlődött népművészeti találkozót, amelyet minden évben megszerveznek szep-temberben; az idei immár az ötödik alkalom volt. A rendezvényeken számos magyaror-szági és hazai néptáncegyüttes és kórus szokott vendégszerepelni.

Puskás Károly
építész, közéleti szereplő, fotográfus

Puskás Károly 1942. december 5-én született Temerinben iparoscsalád hatodik gyermekeként.
Általános iskolai tanulmányait szülővárosában végezte, majd 1957–61 között a sza-badkai építészeti technikumban tanult. 1961-tól 1963-ig az Építészeti Főiskola hallgatója Szabadkán. Tanulmányai idején a Potisje építőanyaggyár, majd a magyarkanizsai Terve-zőiroda ösztöndíjasa.
Tanulmányai befejezése után 1963-ban a Tervezőirodában létesít munkaviszonyt. 1966 és 1968 között visszatér Temerinbe, ahol községi építési felügyelőként és beruhá-zási vezetőként tevékenykedik. Ebben az időszakban épül többek között a város új álta-lános iskolája.
Életútjának következő állomása a törökkanizsai Građevinar vállalat, amelynek épí-tési részlegét vezeti négy éven keresztül. 1972-től a Potisje építőanyaggyár beruházási vezetője. Ebben a periódusban épül a Cserép II. részleg. 1974-ben újra a a Tervezőiroda dolgozója, ahol tervezőként a közművek és ipari építmények tervezésén és építésén munkálkodik. Ennek az időszaknak a legjelentősebb beruházásai a vízvezetékrendszer, a csatornahálózatok és ipari létesítmények építése. Ugyanezzel a tevékenységi körrel fog-lakozik 1981 és 1984 között a Tisza Menti Vízművek kivitelezési részlegének vezetője-ként.
Ezt követően 1984-től 1990-ig a Tervezőiroda igazgatója, az 1990–1994-es idő-szakban pedig a Potisje építőanyaggyár műszaki igazgatója.
1995 és 2000 között a magyarkanizsai önkormányzat kommunális osztályát vezeti. A következőkben a 2000—2004-es időszakra ő a Községi Végrehajtó Bizottság elnöke. Ezzel párhuzamosan a VMSZ tartományi parlamenti képviselője. 2002-ben betegsége mi-att rokkantnyugdíjassá válik, de mandátumait végigdolgozza. 2008 júliusától ismét részt vesz a magyarkanizsai önkormányzat munkájában mint városrendezési kérdésekkel megbízott polgármesteri tanácsnok.
Több mint 40 éves aktív munkaviszonya alatt főleg új technológiák bevezetésével foglalkozott a mély-, és a magasépítészet terén. Emellett a közművek építésének fejlesz-téséhez adta szaktudását Vajdaság egész területén. Tagja lett annak a csapatnak, amely Magyarkanizsán, majd Szerbiában bevezeti a gáz műanyag csőben való szállítását. Aktív mozgatója a községbeli gázvezeték-hálózat kiépítésének.
Tartományi képviselőként előterjeszti és indítványozza a Vajdasági Vizek közvállalat megalapítását. Tagja a végrehajtó csoportnak, és egyben első elnöke az újonnan alakult közvállalat felügyelő bizottságának.
Puskás Károly 1965 óta nős, ma családjának él; két gyermek édesapja, négy unoka büszke nagyapja. Hódol szenvedélyének, a fotózásnak. Képeinek egy része megtekinthe-tő Magyarkanizsa község honlapján.