Adorján

Adorján egész Bácska egyik legrégibb települése, amelyet a legújabb kutatások eredményei szerint már 1198-ban megemlítenek az okiratok, vagyis 800 éves település, első névalakja Adryan, Bodrog megye tiszai részéhez tartozott. Ekkortájt a falu két önálló részből állt: Felső- és Alsó-Adorjánból. Később, 1271-ben újra okleveles említés történik róla, majd 1331-ben határát is részletesen leírták. Már 1406-ban hetipiactartási jogot is nyert. Ebben a korban volt több kolostora és temploma is (Szent Márton, Szent György, Szent Miklós, Boldogságos Szűz).
A török uralom kezdetén elnéptelenedett, majd rövid időre újra benépesült. A később újra elnéptelenedett pusztát Kanizsához csatolták.
A jelenlegi falu mintegy 150 éves múltra tekinthet vissza. A kanizsai egyházi szervek 1858-ban építtettek egy kápolnát a Tisza közelében, ahol már 60 ház állott. Később a templomocska környékén utcák létesültek, északi, déli és nyugati irányban, és 1884-ben már 8 utcája volt. Századunkban aztán még újabbakkal bővült, legutóbb épült ki az Arany János utca.
Adorján kifejezetten mezőgazdasági jellegű település. A lakosság főleg dohány-, paprika- és gabonatermesztéssel foglalkozik. Az egész Délvidéken hírnevet szerzett az adorjáni dohány. Az aktív lakosság túlnyomó része földműves, illetve a kanizsai, zentai üzemekben dolgozik. A településnek van helyi közössége és négyosztályos elemi iskolája is.

Dr. Papp György

Horgos

Horgos Vajdaság legészakibb települése. Ez a környék régészeti lelőhelyekben nagyon gazdag, amiről kilenc lelőhely tanúskodik, arról is, hogy lakott hely volt már a legősibb időkben is. Ezek az ásatások bizonyítják a körösi, vincsai, bodrogkeresztúri, tiszapogári kultúrák jelenlétét. A váltakozó korokban éltek itt kelták, gepidák, szkíták, hunok, avarok, kunok, majd jöttek a szlávok és a magyarok. Jelentőségéről vallanak az ún. földvárak is. Ismert régészeti lelőhelyek Kamarás, Budzsák, Szücs-halom, Kőlapos stb.
A település létezését már igen korán, a XI. században írott források bizonyítják, amelyek a Garam nevű Benedek-rendi kolostor birtokaként egy halászfalut említenek Horgos néven, és gyakran esik szó Szent Péter településről is.

A XIII. század elejétől kunok népesítették be a tájat, akik igen nagy önrendelkezést kaptak IV. Bélától, laza önkormányzati területük határa pedig éppen a mai falu körzetét szelte ketté. A kunok emlékét őrzi néhány határnév is, mint a Kun-tó, Kis-Kun-tó, Kun-halom stb.
A középkor legjelesebb emléke egy kis templom maradványa és néhány sírlelet a tatárjárás korából a Kishorgosi major közelében. Ez egy önálló település létezésére utal a ma is Templom-dombnak nevezett határrész közelében.
Horgos mint településnév az írott forrásokban 1640 táján tűnik fel ismét. Ekkor kapta ezt a pusztát is egy magyar nemes haszonélvezetre, kiváltságként. Horgos egyébként jelentésében a "horogalakú" vonatkozással lehet kapcsolatos, és elsődlegesen egy tavat jelölt a mai Horgosi-rétben, amely horog alakú lehetett, mert Horgas-tónak nevezték.
A törökdúlás idején Horgos a szegedi határ része, amikor pedig a zentai csata után megszerveződik a tiszai határőrvidék, a horgosi és Szent Péter-i puszták a különböző katonai sáncok birtokába kerülnek.
A határőrvidék feloszlásával 1746-ban ezt a pusztát Kárász Miklós szegedi jegyző vásárolta meg magának, és a birtokbavétel után azonnal betelepítéséhez fogott, először csak szórványosan, majd pedig tervszerűen. Az első telepesek a Budzsák, Vermes és Rózsa majorokba kerültek. A szűkebb értelemben vett mai település 1772-ben jött létre egy átgondolt betelepítési terv következtében. Körülbelül 120 család került akkor a faluba Magyarország különböző tájegységeiből. A későbbi évtizedekben még kb. 1000 új lakos jött melléjük. 1820-ban épült ki a falu hét utcája, és ez képezi a település történeti magvát.
Amikor a vármegyék újraszerveződtek, Horgos Csongrádhoz került, igazgatási központja is volt több alkalommal, amikor a Kárászok lettek alispánjai vagy éppen főispánjai.
A XVIII. század végén és a XIX. század elején tájaikon is nagyon fellendült az utasforgalom. Bevezették a Horgost is érintő postakocsi-járatokat, és a falu egyik legfontosabb állomása volt.
A XIX. században a horgosiak főleg földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak, illetve háziiparral. Termékfeleslegeiket a szegedi és a szabadkai piacon értékesítették, és fellendül a kisipar is: 1837-ben már a szabók, kádárok, kovácsok, tímárok és csizmadiák alakítottak céhet, 1845-ben már iskola is működött.
Horgos 1919-ig Csongrád vármegyéhez tartozott, a kiskundorozsmai járáshoz, járásbíróságilag, kataszterileg, adóügyileg pedig Szegedhez. Századunk elején 18.539 katasztrális holdnyi határral rendelkezett, és 7.275 lakosa volt.
Az első világháború és az azt követő politikai változások előnyökkel is, hátrányokkal is jártak fejlődésében. Az agrárreform nagybirtokosai (a Kárász, Vermes, Reök családot) súlyosan érintette. Az elvett földeket az új, zömmel délszláv származású telepesek kapták, akik Magyarországról, Romániából kerültek ide, illetve a 150 optáns család, valamint a Gyáláról, Keresztúrról idekerült telepesek, de földhöz jutott 20 első világháborús önkéntes családja is.
A falu társadalmi-gazdasági fejlődése 1945 után vett nagyobb lendületet. Szövetkezetek, gazdasági birtokok alakulnak. Horgosnak e korszak előtt nem volt számottevő nagyipara, noha fűszerpaprika-termelése már akkor világhírnek örvendett, hiszen a leghíresebb Szeged után mindjárt a horgosi paprika következett, de előállítása néhány paprikamalom-tulajdonos kézműipari eszközeivel történt. Az igazi iparosodás az 1950-es, 60-as években indult el a Vitamin és más vállalatok pl. az Iglo megalakulásával.
Horgos manapság a község egyik helyi központja. Igazgatási szerepet a helyi iroda és a helyi közösség képviselik. A településnek teljes magyar és szerb tannyelvű iskolája van, művelődési otthona és egyesülete is a Testvériség Művelődési Egyesület.
Igen fejlett a kiskereskedelmi hálózata, van áruháza, bútorszalonja, piac- és vásártere is.
Közlekedési szerepe ma is nagyon fontos, hiszen fontos útvonalak találkozásánál fekszik, a horgosi határátkelőhely pedig egyik legfontosabb összeköttetésünk az egész világgal.
Horgos művelődési, néprajzi hagyományai már a múlt században közismertek voltak. A falu embereiről írt Törött szekér címen Mikszáth Kálmán, Csaplár Benedek, Gyulai Pál és Arany László munkatársa pedig betlehemes játékot jegyzett fel. Századunkban, 1906-ban pedig Bartók Béla gyűjtött itt népdalokat Balázs Béla íróval együtt. Ezt a munkát később a zombori származású jeles folklorista, Kis Lajos is folytatott.

Dr. Papp György

Horgos honlapja: www.horgos.rs

Kishomok

Kishomok új település, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben keletkezett. Még 1881-ben csak 7-8 háza volt, a homokterületen áthaladó út mentén. Kialakulása egyrészt annak köszönhető, hogy a felparcellázott területet a földnélkülieknek telekként eladták, másrészt közlekedési szerepének. A mai település történeti magva a régi szabadka-kanizsai kocsiút egy szakasza, amely Martonost is összekötötte Szabadkával. Még nagyobb szerepe volt a 18. században, amikor a martonosi, kanizsai, szabadkai katonai sáncokat kötötte össze. Ebből ágazik ki két másik helyi jellegű út: az egyik a Nagy-járásra vezet, a másik pedig a martonosi határ legtávolabbi pontjai felé. Ennél az útkereszteződésnél volt egy csárda és pihenőhely, illetve az Eremic (Eremics) nemesi család tanyája. A mai falucska négy utcából áll illetve több szétszórt tanyacsoportból. Ezen a területen két talajtani határ is található: nyugaton a sárga és a fekete homok, keleten pedig a sárga homok a réti feketefölddel érintkezik. A környéken van két jelentős halom, a Nagy-halom és a Kettős-halom, amelyek a valamikori birtokok határát jelezték.
A falu másik, tréfás neve a Neszür, ami az itt jelentős szőlőkkel, borászattal kapcsolatos.

Dr. Papp György

Kispiac

Kispiacot 1935-ig a legjobb térképeken is hiába keresnénk kitűnő fekvésű helyén, a Telecskai dobok - Orompartnak nevezik errefelé - az egykor nagyobb hírnévnek örvendő Körös és a Járás kietlensége által körülölelt termékeny területen, ahol a homok a fekete földdel, a dombhátak a legelőkkel, ezek pedig a rétséggel futnak össze, s kicsiben egész Észak-Bácska képét varázsolják elénk. Körös-piac (Kiriška pijaca), avagy 1938-ban már véglegesen Kispiac ennek ellenére ősi, vérzivataros múltú települések kései örököse, amelynek emlékét már csak egy-egy névben őrzi a mai köztudat, és néma tanúként néhány ősi sír, az 1964-ben, a Körösoldalon feltárt honfoglaláskori lelet a legjelesebb, árulkodik az ember korábbi jelenlétéről.A középkorban két falu is feltűnik ezen a változatos arculatú tájon. Először Puszta-Egyház (Pusta Igház), amely többévtizedes török uralom után, 1590-ben is 22 adózó házzal bírt (Zenta viszont mindössze nyolccal). Valamivel később jelenik meg Vastorok, Vastorka, de aztán, ki tudná már, milyen körülmények között, a pusztulás, pusztaság vette át évszázados uralmát és a Puszta-Egyház elnevezés azt sejteti, nem is először.

Ezután csak a nevek villannak fel, elferdülve, de mégis nyomon követhetően: Puczai puszta, Pucsut, Pucs, majd Stara Torina, s innen már csak egy lépés a népi magyarázókészség vadhajtásaként megszületett Szalatornya. A másik név, a Vastorok életrajza sem nélkülözi a regényességet, amelynek Alsó- és Felső-Ostorakként, Ostoraként és végezetül Ostorkaként, Ustorkaként követhetjük "színeváltozását", a névmagyarázat pedig szinte magakelletően kínálkozott. "Olyan messzire esett mindentől, mint az ustor leghegye - így lett Ustorka".
Természetesen időközben a történelemben is jónéhány sorsdöntő fordulat következett be. Eltűnt a török világ, az 1690-es években a tiszai határőrvidékké szerveződő Martonos vonzásába került ez az egész terület, és annak jó vagy rossz sorsában hosszú ideig - mondhatjuk még ma is - osztozik.
A kiváltságokat élvező martonosi szerb határőr lakosság mellett - a nemességre emelt Eremic , D urišic családoknak a Körös kispiaci részén is voltak birtokaik - az 1750-es évek elején a magyar telepesek is megjelennek. Egyrészük, a legszegényebbje, zsellérként a nagy- és középbirtokosok földjén dolgozik, éppen csak a betevő falatért. Ekkortájt van alakulóban a vidékünket oly jellegzetessé tevő tanyavilág és az ennek vetületeként formálódó "kétlakiság", a nyári "tanyázás", a téli bentlakás.
Az emberelhagyta táj tehát ismét benépesült, az 1860-ban is meglévő "rengeteg" épület (a jelzőn nagyságot kell értenünk) romjai mellé, vagy talán némileg azokból, felbukkannak az első épületek, s beléjük szegény "tanyások" is kerültek, sőt egyesek kis földterülethez jutva maguk is építéshez láttak.
A tanyavilág tovább gyarapodik. A Martonosi szállások, Köröspart, Ostorak, Sztára Torina vagy Szalatornya nevekkel jelölt vidéken megjelenik az első iskola (1874-ben az Országúti iskola), egy nevezetes, a betyárok által is látogatott csárda, s a vidéket át-meg átszövő dűlőutak jelentősebbjeit tanyasorok ékesítik, s ezek már az eljövendő települések, tanyaközpontok csíráit rejtik magukban.
Ekkor, a századforduló évtizedeiben, az árutermelés kelő szintjén, az egyre dinamikusabbá váló közlekedés révén - az első műutak is megépülnek a közelben - előtérbe kerül és egyre döntőbbé válik a mai Kispiac területének kedvező helyzete, hogy a legkülönfélébb mezőgazdasági termelésre szakosodott települések középpontjában fekszik és kitűnő lehetőséget kínál a szabadkaiaknak, horgosiaknak, királyhalmiaknak (Bácsszőlős), kanizsaiaknak, oromiaknak, a későbbi velebitieknek, oromhegyesieknek, csantavérieknek, stb., hogy búzából, kukoricából, borból, gyümölcsből, jószágból mutatkozó többletüket - néha természetben is - a keresett árúra cseréljék.
A pezsdülő gazdasági élet hatalmas hetipiacokat tett szükségessé, amelyek a kocsmák, boltok (Ilija-kocsma, Vörös-kocsma, Kenyeres-kocsma, Goldstein) érdekövezetében, tulajdonosaiknak a martonosi bírókra és "községi atyákra" gyakorolt váltakozó anyagi befolyásának megfelelően a mai Kossuth utcának hol az egyik, hol a másik végén, hol pedig az országút mellett "látszottak célszerűnek", s nevük hol Gonszter-piac volt, hol pedig egészen más, és egészen a felszabadulásig nagy és kis piacok jelentős színhelyeként tartották számon.
Egy kiemelkedő gazdasági tevékenység vonzza a másikat is: fellendült a szőlészet, földművelés, rideg állattartás, a Körösön gazdasági halászat is folyt egykor, de szeszélyes vize hatalmas kerekeket forgatott méltóságteljes lassúsággal, a gabonát őrlő hét vízimalomét, a potyogókét, a háziipar, főleg a Martonosról származó kosárfonás is virágzott. A környező települések közvetlen szomszédsága azonban a haszon mellett károsan is hatott. Kispiac önálló faluként sehogy sem tudott lábra állni.
A falu elmaradottsága, "istenhátamögöttisége" csak az 1950-es, 60-as években tűnt el igazán: a villanyárammal, műúttal, az erősödő iskolahálózattal és öntevékeny kulturális élettel, majd az egészségház, a művelődési otthon megépítésével, a horgosi Bácska MIK helyi részlegének terebélyesedésével.
Kispiac jövőjének mindez biztató távlatát jelenti, és azt, hogy az itt élő 3800-nyi, jellegzetes néprajzi hagyományait híven őrző, de fejlődőképes, életrevaló lakossága figyelmet és rokonszenvet érdemel.

Dr. Papp György

Kispiac honlapja: http://www.kispiac.rs

Magyarkanizsa

Magyarkanizsa címere Kanizsa neve valószínűleg szláv eredetű, a knez, knezsev szavakból vezethető le, de arról nincs adatunk, hogy elsődlegesen mire vonatkozott: vízfolyást, például patakot, birtokot, esetleg a knez, kenéz, vagyis az ispán székhelyét-e. Ezekből az alapszavakból származik a Kenesna, Canisa, Kenese, Kanisa, Kanjiž a, Kanizsa is.
A régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy az ún. Tiszaparton, a mai Halász tér környékén már a bronzkorban létezett település. Az emberi lakhely kialakulását a Tisza közelsége és gazdagsága, az átkelőhely tette indokolttá, illetve az északi-déli, nyugati utak kereszteződése.
A rómaiak idejében, a népvándorlás korában egy őrhely állhatott ezen a magaslaton, illetve egy erődítmény, földvár, amely a Kanizsa-patak torkolatát is őrizte, vagyis a későbbi Körösét. Anonymus, III. Béla névtelen jegyzője, azt írja krónikájában, hogy 896 táján Zuárd, Kadocsa és Bajta vezérek Kanizsánál keltek át a Tiszán, hogy a folyón túli területeket meghódítsák.A középkori okiratos források szerint Kanizsa királyi birtok volt, 1093-ban pedig a Pannonhalmi Benedek-rendi Apátsághoz került a Miroth nevű halastóval egyetemben. Ekkortájt a mai Budzsák városrész helyén egy másik település is létezett Szatmár néven, amely a Száva-Szentdemeteri Apátság (A mai Mitrovica) birtoka volt. A tatárjárás előtt a településnek az 1240-es összeírás szerint 27 háznépe, vagyis kb. 135 lakosa volt, foglalkozásukra nézve lovas jobbágyok, halászok, szekeresek stb.
Aztán a tatárjárás, majd a törökdúlás idején településünk teljesen elpusztult, helyette a korabeli források is csak Feuldvárat, azaz Földvárat említik. A zentai csata idején Marsigli osztrák térképész tábornok is bejárta a környéket, és megalkotta a Földvár térképét, amelynek másolata a Halász téri emléktáblán is látható.
A török uralom felszámolásával Kanizsa is a határőrvidék része lett, megerősített sáncként, ennek feloszlatása után 1751-ben pedig a Tiszai Korona (Kamara)-kerülethez csatolták. Ebben az időben hagyta el nagyszámú szerb lakosság, és települt át Bánátba, illetve Oroszországba. Helyükbe a Kamara 1753-tól kezdődően magyar lakosságot telepít az északi megyékből, akiknek jogállását az 1773-as rendeletek a szerbek jogaival kiegyenlítik. Kanizsa ezután Bács-Bodrog vármegye szerves részévé vált, nemsokára mezővárosi és révjogot is nyert.
Az elkövetkezendő másfél évszázad meghatározó volt városunk fejlődésében, hatékonnyá vált a mezőgazdaság, benépesültek a kanizsai közigazgatás alá tartozó puszták, mint Adorján, a mai Oromhegyes, Völgyes, Orom, Tóthfalu környéke, először szórványtanyák, majd tanyacsoportok formájában. Ekkor már vásártartás és a hetipiac is megillette (akkor is csütörtökön) Mária Terézia kiváltságlevele révén. Erőteljes fejlődésnek indult az ipar, szakmák és céhek honosodtak meg.
Ezt a fejlődést a magyar forradalom és szabadságharc évei torpantották meg, a város 1849 folyamán kétszer is leégett, elpusztult, csak 110 ház maradt. A múlt évszázad második felében aztán minden újjáépült. Kialakultak fokozatosan a kerületek a Körös utca tájéka, a Központ, a Tópart, a Tiszapart, az Újváros végül a Falu, a mai I. kerület a Körösön túl.
A város IX. századi történetében a nagygazdák, gazdag vállalkozók, kereskedők, iparosok játszották a vezető szerepet. Megalakult a Gazdakör, az Úrikaszinó, az Ipartestület, beindultak az olvasókörök, szakszervezeti körök, megépült a Vigadó, kialakult az Erzsébet liget, más néven Népkert. Gőzmalmok létesültek az "Első gőz- tégla- és cserépgyár" (Grünfeld Herman alapította 1903-ban) a fűrésztelep, és ily módon álláshoz jutott a mezőgazdasági munakerőfelesleg is. Már ekkor hírnevet szerzett a kanizsai építőipar, kőműveseink, ácsaink, kubikosaink egész Közép-Európában dolgoztak.
A XX. század első évtizedei még ütemesebb fejlődést hoztak. 1908-ban lett Kanizsa rendezett tanácsú város, 1912-ben megépült az új városháza, a gyógyfürdő, az új Szent Pál templom a XVIII. században épült, a nagytemplom is ekkor bővült, de az 1700-as években emelt görögkeleti templom is akkor kapta mai küllemét.
Az első világháború viharos változásokat hozott városunk sorsában is. A néhai városi közlegelő területére a kormány délszláv lakosságot telepített, így alakult ki Velebit és a későbbi Vojvoda Zimonjic , de más településkezdemények is kialakulóban voltak. Nagy, dinamikus változásokat hozott a második világháború, ám a város gazdasági, népességi szerkezete lényegében változatlan maradt egészen az 1960-as évekig. Ekkortájt indult be egy határozott fejlődés mind a mezőgazdaságban, mind az iparban. Elkezdődött az olajmezők kiaknázása, az úthálózat korszerűsítése, megépül az új tiszai híd, megszűnik viszont a vasúti forgalom Szabadka felé is, Zenta irányában is. A Tisza 1970. évi nagy áradása után új gátrendszer is létesült, és a város új településrésszel gazdagodott a Körös torkolati részének feltöltésével.
Jelentős fejlődés tapasztalható az építő- és épületanyag-iparban, a fémfeldolgozó ágazatokban, a szigetelőanyag-gyártásban. Felépült az új gyógyüdülő-központ is. Időközben a hatékonyabb földművelés, állattenyésztés feltételei is jelentősen gyarapodtak.
Kanizsa mindig megkülönböztetett figyelmet szentelt az oktatásnak és a művelődésnek. Itt alakult meg a mai Vajdaság szintjén is az egyik első óvoda, mindig fejlett volt az általános iskolai hálózat, az 1880-as években már tanonciskola működött, később, 1965-ben pedig mezőgazdasági iskola is létesült. Már az 1840-es években volt színház is. Ma a városnak van könyvtára, működik a Cnesa Oktatási-művelődési Intézmény, a művelődési egyesületek, a zeneiskola, és most van folyamatban az új színpad építése. Nagyon eredményes sportegyesületekkel is büszkélkedhetünk.
Nagyon jelesek egyes kanizsai rendezvények, mint a már 47. évében járó Kanizsai Írótábor, a Dzsessz-napok, az Atlétikai- és Úszómaraton. A településnek, községnek a tájékoztatás vonatkozásában sem kell szégyenkeznie, amit az Új Kanizsai Újság, az Orbis folyóirat és a helyi kábeltelevíziós csatorna bizonyít.
Kanizsán született Beszédes József jeles vízépítő mérnök Dušan Dimitrijevic író, a Szerb Matica elnöke, Tóbijaš Ninc ic , írói nevén Ozoray Árpád. Kanizsai (Csuka) Ferenc író, Koncz István, Tolnai Ottó költők, írók, Dobó Tihamér festő és sok más jelentős tudós és művész.

Dr. Papp György

Martonos

Martonosról az írott forrásokban először 1237-ben történik említés, a Martinus nevű kolostor kapcsán, amelyet a tatárjárás után ismét felújítottak. Egy nemesi birtok határleírása nyomán 1335-ben martonosi nemesekről esik szó, például Bekusról, Martonosi Lőrinc fiáról, később pedig Pestyéni István de Martonos-ról is. A határleírásról szóló okirat szerint Martonos Ludasegyházzal, Gyékénytóval, Pusztaegyházzal (a mai Szalatornya) szomszédos település.A későbbiekben a törökdúlással kerül kapcsolatba a falu neve, például Tinódi Lantos Sebestyén krónikás énekeiben bukkan elő. Többször vált lakatlanná ezekben az időkben, de mindig újra benépesült. Köztudott, hogy 1552-ben a magyar hadak arattak itt jelentős győzelmet, de 1554-ben már török kézre került, három megmaradt adózó házzal, ám 1569-re ez a szám jelentősen megnövekedett.
Evlia Cselebi, a híres török útleíró a következőket jegyezte fel erődítményéről: "Martonos vára az építőjéről elnevezett régi hely, 1554-ben foglaltatott el... Várparancsnoka és 15 várkatonája van. Vára a Tisza folyó partján fekszik. Külvárosa 150 nádas magyar házat és egy templomot foglal magába."
1686 októberében ez a falu is felszabadult a törökök alól, sánca pedig ezek után a határőrvidék részévé vált, 50 gyalogossal, 25 lovassal és mintegy 300 adófizető személlyel. A későbbiekben a Rákóczi-féle szabadságharc idején többször felgyújtották. A magyar lakosság újbóli betelepedése az 1750-es években indult el, akik Mária Terézia rendeletével 1774-ben kaptak a szerb lakossággal azonos jogokat. A katonai sánc tisztjei is tőle kaptak nemesi kiváltságokat és 60 hold földet (az Egrešic , D urišic és az Eremic családok).
A falunak 1771-ben már 206 háza volt, az 1784. évi összeírás szerint pedig már hozzá tartozott Felső- és Alsó-Pucs, illetve Felső-Ostorak pusztája, határa pedig 17.848 kataszteri holdat tett ki.
Végül 1870-ben a falu megváltotta magát az úrbéri terhek alól és a külsőségek lassú betelepítésével, a tanyavilág kialakulásával fejlődésnek indult.
Martonosnak eredetileg nagyon kedvező volt a fekvése, ám a Tisza árszabályozásával, medrének megváltoztatásával ezt az adottságát elvesztette. Ma van vasútállomása, autóbusz-összeköttetése. Valamikor a Tiszán komp is közlekedett Keresztúr felé, de a kanizsai híd megépítésével elvesztette jelentőségét.
A mai Martonos falu jellegű település. Lakossága főleg mezőgazdasággal, zöldségfélék, paprika, burgonya, hagyma termesztésével foglalkozik, és fejlett az állattenyésztése is. Jelentős hagyománya van a kézműiparnak, hiszen az első céhek már 1826-ban megalakultak. Híresek voltak és maradtak a martonosi kosárfonó műhelyek és paprikaszárítók. Az igazgatás a helyi irodában és a helyi közösségben folyik.
A Martonos településnév eredetéről nincsenek pontos adatok. Kovács Istvánnak, a falu egykori jegyzőjének 1864-ben kifejtett véleménye szerint egy Márton nevű halász élt ezen a helyen "az Aranyhegyen", vagyis azon a magaslaton, amelyen a mai falu is van. Valószínűbbnek tűnik, hogy az itt épült Szent Márton kolostorral áll kapcsolatban a név, esetleg a Tisza meredek partját jelölő "mart" szóval.

Dr. Papp György

Orom

Orom 1889-ben vált településsé. Kialakulásában a vasútállomás, több jelentős út kereszteződése és az általános iskola létesítése voltak döntő hatással. A vasúti megálló és állomásépület azon a helyen épült, ahol a kanizsa-csantavér-topolyai út a vasutat átszeli, és ezáltal a településmag is létre jöhetett. Az iskolaépületen kívül hamarosan malmok, bolt, kocsma is megépült. Földterületeket osztottak ki házhelyeknek, ami által a tanyacsoportokból zártabb rendszerű település létesült az idők folyamán.
Orom fekszik legtávolabb a Tiszától. Kitűnő a közlekedési lehetősége Szabadkával és jó Zentával, viszont legnehézkesebb a községi székhellyel, Kanizsával. Az aktív, kereső lakosság 80%-a mezőgazdasággal foglalkozik. A legerőteljesebb állattenyésztési ágazat a disznó- és szarvasmarha-tenyésztés. A faluban most is teljes általános iskola, helyi közösség működik, van földműves-szövetkezete és művelődési egyesülete is.

Dr. Papp György

Orom honlapja: www.orom.org.rs

Oromhegyes

A mai Oromhegyes területe már az őskorban lakott hely volt, amit a csiszolt kőkorszaki leletek is bizonyítanak, amelyek az Általános Iskola építésekor kerültek elő. Az első középkori településre vonatkozó okirat 1271-ből származik, vagyis Fel-Adrianra, Felső-Adorjánra vonatkoztatható, amely már kolostorokkal is rendelkezett. Ezek alapján vélekedett úgy Dudás Gyula jeles történészünk, hogy ez a Felső-Adorján csak Tetőhegyes - a mai Oromhegyes területén állhatott.
A falu mai formájában a múlt század derekán alakult ki, a dohánykertészek, pásztorok betelepítésével.
Egy Sipos nevű kisbirtokos adta el 6 lánc szántóföldjét és szőlejét házhelyeknek, és ily módon kezdtek építkezni a telkeken az ide sereglett szegény emberek, minden engedély, jogcím nélkül, és ennek eredményeként 1857-ben már 437-en voltak. A nagygazdák, Kanizsa urai, különösen pedig Huszágh jegyző a települést minden áron meg akarták semmisíteni, attól tartva, hogy Siposfalva, más néven Zákóföld kialakulásával elveszítik legelőiket, de az olcsó munkaerőt is.
Kanizsa Képviselő-testülete végül belenyugodott a megváltoztathatatlanba, és a falu 1857-ben már tanítót is kapott Kálmán János személyében. A következő évtizedekben kisipari műhelyek nyíltak, malom épült, artézi kutakat fúrtak, rendőrállomás, iskolaépület létesült, majd pedig 1908-ban a templomot is felszerelték.
Ily módon alakult ki a település magva, és ebből alakultak ki az utcák a régi Zentai úton, a Velebit felé vezető dűlőkön és az Orompart lábánál, illetve az adorjáni állomás felé húzódó út mentén.
A 102 méteres tengerszint feletti magasságban fekvő falu fő gazdasági ága a mezőgazdaság. Van termelőszövetkezete, a magángazdaságok 40%-a 1-3 ha nagyságrendű, 25%-a pedig 1 hektárnál kevesebb földdel rendelkezik. Legelterjedtebb a búza és iparinövény-termesztés, de a zöldségfélék is népszerűek.
Nagyon fejlett az állattenyésztés, különösen a marha-, és sertéstenyésztés és nagy múltja van a juhászatnak is.
A falu néprajzi hagyományai gazdagok és sokfélék. Mindezt híven, avatottan őrzi a helybeli Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, amely az egész község részvételével minden évben megszervezi a Gazdag Ág szemlét a tárgyi és szellemi néprajz ápolásának részeként.

Dr. Papp György

Hírek Oromhegyesről >>

Tóthfalu

A falu kialakulása - amint a neve is bizonyítja - Tóth József néhai földbirtokosnak köszönhető, aki birtoka egy részét tanyája közelében részben kiosztotta, részben eladta házhelyekként napszámosainak és egyéb föld nélküli lakosoknak. Később, 1905-ben felépült a település temploma, századunk második évtizedétől kezdve pedig elkészült az elemi iskola és egy csendőrállomás is, sőt csakhamar bolt is létesült. Ily módon az eredeti településmag is kikristályosodott több egykori dűlőút kereszteződésének tájékán.
Tóthfalu sokáig nem volt önálló, csak 1948-ban a kanizsai határ átszervezése révén nyert önrendelkezést. Ekkortájt gyarapodott jelentősen lakossága is, az elhagyott, lerombolt tanyák lakóinak betelepülése révén, az utóbbi két évtizedben azonban ez a folyamat is az ellenkezőjére fordult, mert az iskolát végzett, szakképesítést szerző fiatalság a városokba, Kanizsára és Szabadkára áramlott. Ebben az apadásban csak a 90-es évek jelentenek változást mind közigazgatási, mind pedig gazdasági vonatkozásban. Tóthfalu önálló helyi közösséggé vált, postája lett és közlekedési elszigeteltsége is megszűnőben van a szabadkai, kanizsai buszjáratok bevezetésével. Nemrégiben megépült egy malom, a kőolajkiaknázás pedig újabb gazdasági, elhelyezkedési előnyökkel járt. Művelődési szempontból a Munkás Szent József templom plébániájának, lelkigyakorlatos házának és a keretében létesült Logos Grafikai Műhelynek van nagy jelentősége, amely nyomdaként is, kiadóként is tevékenykedik.
A falu természeti környezete egyhangú, de szép. Területének zöme 102 m tengerszint feletti magasságú, tehát fennsík jellegű, noha néhány magasabb domb is látható. Mindez kiváló mezőgazdasági lehetőségeket biztosít. Tóthfalu ma fejlődő állattenyésztő-földművelő település. Az állattenyésztés megfelel az intenzív gazdálkodás elvárásainak. Ami a földművelést illeti, a búza-, kukorica-, cukorrépa- és napraforgó-termesztés a legerőteljesebb. A földművelő gazdaságok igen magas szinten gépesítettek.

Dr. Papp György

Tóthfalu honlapja: http://www.tothfalu.eu

Újfalu

Újfalu, a neve is erre vall - a község legfiatalabb települése. A valamikori nagybirtokok (a Baták, Sótiak, Dukaiak tanyái) területén alakult ki. Ezek örökében földműves-szövetkezet alakult meg, amely ma a Mezőgazdasági-ipari Kombináthoz tartozik. A birtok szomszédságában épült ki a település, lakosai az ott dolgozókból kerültek ki.

Dr. Papp György

Velebit

Velebit a löszfennsík peremén fekszik 106 méteres magaslaton, Vojvoda Zimonjić érintésével kapcsolódik a főútvonalhoz.
A mai falu tervszerűen létesített, szabályos utcahálózatú település. Területén viszont ősi kultúrák, korok emlékei kerültek elő (a rézkorból, bronzkorból). Velebit az első világháború után alakult ki a betelepített lakosság lakhelyeként, amelynek származási helyére a falu neve is utal. A második világháború alatt magyar, csángó telepesek is éltek itt 1944-ig.
A falu gazdasági életében a Kapitány-réti Halgazdaságnak van jelentős szerepe.

Dr. Papp György

Vojvoda Zimonjić

Vojvoda Zimonjić a löszös talajú Járás és a Kanizsai-rét érintkezési övezetében terül el. Körülbelül 1921-26 táján létesült, tervszerűen kialakított településként néhány jelentős földút találkozásánál, a néhai Kanizsai Csárda és a vasútvonal közelében. Mindössze néhány utcából áll, amelyek közül a jelentősebbek a műúttal párhuzamosak. Önálló településsé 1948 után vált. Lakossága főleg mezőgazdasággal foglalkozik, vagy pedig a kanizsai vállalatoknál van alkalmazásban.

Dr. Papp György

Völgyes

Völgyes van legmesszebb Magyarkanizsától, a község székhelyétől. Ezen a helyen már a múlt században sűrű tanyarendszer alakult ki, a későbbiek folyamán elkészült a vasút, illetve a kis megállóhely, majd az elemi iskola és a csárda. Önálló településként 1948-tól szerepel. A mezőgazdálkodásra kiválóan megfelelnek a természeti adottságok, amelynek gépesítettsége is igen magas fokú.

Dr. Papp György

Völgyesi hírek >>

A 2009. évi Pro Urbe díjasok

Tóth Ágnes művelődésszervező

Tóth Ágnes 1960. április 10-én született Csantavéren. Magyarkanizsa művelődési életének meghatározó, nélkülözhetetlen egyénisége.
Ő alapította a Tisza Néptáncegyesületet 1996 októberében. Ő tudta fölvállalni azt az áldozatos munkát, melynek hála, gyermekeink megismerhetik, magukévá tehetik hagyományainkat, szokásainkat, ősi tudásbázisunkat. A munkájához szükséges tudást a budapesti Néptáncművészeti Főiskolán szerezte, s ezt a tudásanyagot folyamatosan bővíti.
Több néptánccsoport nőtt fel irányítása alatt. Hosszan sorolhatnánk a Délibáb, Mákvirág, Hetrefitty, Csillagfürt, Fürtöcske csoport ragyogó eredményeit olyan rangos rendezvényeken, mint a Kőketánc, Gyöngyösbokréta, Szólj, Síp, Szólj, Interetno fesztivál. Színvonalas teljesítményüknek köszönhetően számos felkérést kaptak Szegedről, Pécsről, Egerből, Kalocsáról, Budapestről, Kiskunhalasról, Hévízről. Sikerrel mutatkoztak be Görögországban, Törökországban. Ezeken az utakon gyermekeink megismerkedhettek a hely szépségeivel, történelmi nevezetességeivel, helyi szokásaival, más nemzetiségek kultúrájával.
Tóth Ágnes érdeme az is, hogy kinevelődött egy nagyszerű zenekar, a Bíbic, s az is, hogy folyamatban van az utánpótlás-zenekar képzése.
Rövid időre lehetősége nyílt az általános iskolában a hagyományápolás nevű tantárgy oktatására. Gyermekeinkben felébresztette a kíváncsiságot, hogyan éltek, dolgoztak, szórakoztak, ünnepeltek eleink.
Színes, évről évre ismétlődő rendezvények dicsérik Ági kezdeményező- és szervezőkészségét.
A művelődési ház udvara immár három éve, egy-egy hideg téli szombaton, múlt század eleji falusi udvar hangulatát idézi. A gyerekek elsajátíthatják a disznóvágás immár feledésbe merülő hagyományait.
Húsvét előtt tojásfestés. Hagyományos festék, hagyományos motívumok, technikák.
Csodálatos esemény az egyesület ifjú tagsága számára, a nyaranta megrendezésre kerülő néptánc-tábor. Kitűzött célja általában egy új koreográfia alapozása. De mennyi mindent lehet egy ilyen táborban csinálni! Nemezezni, szőni, gyöngyözni, kosarat fonni, hímezni, énekelni, mesét mondani, varrni, barátkozni, szórakozni, a természettel ismerkedni.
Tóth Ágnes, az egyesület megalakulásának 10. évfordulójára, 2006-ban kezdeményezte az első kukoricafesztivál szervezését. Ez egy csodálatos néptánc és népzenei bemutatóval egybekötött rendezvény, mely a kukoricáról, annak termeléséről, betakarításáról, hasznosításáról, a belőle készülő ételekről, a hozzá kapcsolódó szokásokról szól.
Minden karácsony előtt áhítatot és szeretetet sugárzó, gyönyörű műsorral kedveskednek az egyesület tagjai. A műsor után nem marad el az ősi recept alapján készített ízletes mézeskaláccsal való megvendégelés.
Egy csodálatos hagyomány, a betlehemezés újraélesztése is Ági nevéhez fűződik.
Mindezen események, rendezvények, eredmények mögött rengeteg munka, önfeláldozás, kitartás, küzdelem, sokszor szélmalomharc is áll. Egy olyan személy önzetlensége, aki nem a szavak, hanem a tettek embere, aki szereti embertársait, és tesz is értük legjobb tudása szerint. Szervez, pályázatot kísér, tervez, tanít, nevel s a sokszor emberfelettinek tűnő munka mellett még arra is van energiája, hogy tanítványai lelki világával törődjön, meleg, emberi kapcsolatokat építve.
Az, hogy ez az egyesület létezik, eredményeket mutat fel, gyerekeket, ifjakat s bennünket felnőtteket is nevel gyökereink, hagyományaink szeretetére és tiszteletére, Tóth Ágnes többéves önfeláldozó munkájának köszönhető. Áldja meg az Isten ezért!

Bálint Frigyes,
a horgosi Tisza Menti Vízművek igazgatója

Bálint Frigyes Horgoson született 1946. szeptember 4-én. Az általános iskolát helyben végezte el, a műszaki középiskolát Szabadkán, ahol 1965-ben elektrotechnikusi diplomát szerzett. A katonai szolgálat letöltése után 1968 májusától Horgoson, az akkori Műszaki Szervizben, a mai Tisza Menti Vízművekben kezdett dolgozni. 1971-től az építészeti részleg, majd öt évre rá a kereskedelmi-műszaki előkészítési osztály vezetője lett, 1991-ben pedig kinevezték a vállalat igazgatójává.
Ha valaki elolvassa a vízművek monográfiáját, és rátekint az ott közölt térképre, meggyőződhet, hogy munkavégzése közben a majd negyvenkét év alatt Bálint Frigyes bejárta Vajdaság szinte minden települését, közben párhuzamosan ellátta a közös kommunális vállalat ügyvezető szervének elnöki tisztjét is, 1977 és 1988 között.
Vezetése alatt a Tisza Menti Vízművekben 60 dolgozóról 120 főre növekedett a foglalkoztatottak száma, közben kiépültek a magyarkanizsai és a horgosi szennyvíztisztítók. Bálint Frigyes célja mindenkor a fejlesztés volt, azaz minden létező eszközt és lehetőséget felhasználva létrehozni egy jól felszerelt vállalatot. Részt vett a vajdasági, majd a szerbiai vízmű-szövetség megalakításában, úgyszintén: igazgatóbizottsági tagként a szerbiai és a magyarországi vízművek közötti kapcsolatok kiépítésében. Voltaképpen neki köszönhető, hogy a magyarkanizsai község a Tartományi Nagyberuházási Alapból nagyobb támogatást kapott a régi horganyzott csövek cseréjére, mert időben elkészültek a tervek. Egyszóval: mindig szívén viselte a község vízellátási gondjait, és igyekezett megoldást találni a fejlesztési elképzelések megvalósítására, leggyakrabban szerény lehetőségek közepette.
Élete mindvégig Horgoshoz kötődik. Sokrétű tevékenységével próbálta előbbre lendíteni a falu fejlődését – bár a helyi járulékokból befolyt összeg mindig csekélyebb volt, mint a több munkavállalót foglalkoztató városokban. 1972-ben megválasztják a Szocialista Szövetség helyi szervezetének elnökévé, s azonnal, már az első évben rá hárul Horgos fennállása 200. évfordulójának a megszervezése, ekkor tartják ott a Gyöngyösbokréta rendezvényt is. Kezdeményezője volt a Művelődési Ház felépítésének, részt vett az alapkő-letételi ünnepségen, majd a létesítmény felavatásán is.
Két mandátumban elnöke a Helyi Közösség Tanácsának, egy megbízatási időszakban pedig, párhuzamosan, elnöke a helyi művelődési egyesületnek. Ez idő tájt sikerült ismét lendületbe hozni a valamikori Gyöngyösbokréta táncosait. Közben beválasztották a helyi és a községi tűzoltó-egyesületek vezetőségébe – a horgosinak nyolc éven át elnöke is volt. A tűzoltózenekarnak ekkor vásárolnak új hangszereket, felszerelést, ruhát, az együttes vezetését pedig zenetanár vezetésére bízzák.
Múltak az évek, a vízhálózat mellé csatornát is kellett építeni, s Bálint Frigyest ismét kettős szerepben találjuk: egyrészt a Helyi Közösség elnökeként, másrészt a Tisza Menti Vízművek második embereként küzd a horgosi csatornahálózat kiépítésének elindításáért. Küldöttként tevékenykedett a Községi Képviselő– testületben, valamint négy éven át elnökként a Helyi Közösségek tanácsában. Mindenkor készen állt, hogy részt vegyen a falu problémáinak megoldásában, s kiálljon az ott élő emberek érdekeiért.
Végül mondjuk el róla, hogy alapító tagja a Horgosi Termelők Klubjának, valamint: ismét elvállalta a horgosi művelődési egyesület elnöki posztját, és két mandátum időszakában végezte a teendőket. Fontos szerepe volt a Horgos központjában levő körforgalom kiépítésében. Bálint Frigyes nős, két fiúgyermek apja és három unoka nagyapja.
Rendkívül gazdag életút tehát az, amelyet Bálint Frigyes bejárt. Mindezen érdemek alapján külön megtiszteltetés számunkra, hogy a község polgárai nevében szimbolikus gesztusként ezt az elismerést átadhatjuk neki.

Szilágyi Mihály nyugalmazott pedagógus

1928. szeptember 5-én született Martonoson. Az általános iskolát szülőfalujában végezte el, majd Zentára iratkozott a magyar tannyelvű főgimnáziumba. Miután 1944-ben édesapját sorstársaival együtt kivégezték, a gimnazista fiúnak félbe kellett szakítania tanulmányait. Nehéz mezőgazdasági munkát végzett. Két év kihagyás után ismét középiskolába indult, ezúttal Kanizsára, ahová két évig nap mint nap kerékpárral járt.
Ezt követően még két évet tanult a zentai főgimnáziumban, majd rendes sorkatonai szolgálatát letöltve beiratkozott az Újvidéki Egyetem biológia szakára. Tanulmányai végeztével 1954-ben költözött Horgosra és 1955 októberében kezdett el tanítani a horgosi általános iskolában, valamint Kispiacon. Főként biológiát tanított, de ha kellett, akkor kémiát, háztartástant, polgári védelmet, mezőgazdaságtant, egészségtant, elsősegélyt.
Mindezek mellett esti iskolában felnőtteket oktatott, folyamatosan szervezte és irányította az erdőtelepítők, a madártani intézet, a Vöröskereszt, a kézilabdacsapat munkáját. Felderítő parancsnok volt több éven keresztül. Két ízben is elnöke volt a művelődési egyesületnek, és még sok egyéb módon vett részt a falu, illetve a község közéletében. Munkásságának négy évtizede alatt generációkat nevelt a környezet szeretetére és védelmére, részt vett több nagy országos munkaakcióban is 1948. és 1950. között. Akácfamagokat gyűjtött a gyerekekkel, melyeket átadott a Bácska Mezőgazdasági Birtoknak. Horgoson és környékén meghatározták a gólyák fészkelési helyét, valamint folyamatos adatgyűjtést végzett. Részt vett a horgosi Bácska Mezőgazdasági Birtok almáskertjeinek, valamint a Szelevényi-erdőnél levő akácos telepítésében. Az erdőtelepítési akció vajdasági szinten zajlott. A munkásságáról tanúskodik a horgosi Kossuth utca, Nagy utca, Vasút utca, Bartók Béla utca, JNA utca fasora.
Tanári munkássága alatt nyilvános dicséretet kapott az Oktatási Minisztériumtól az iskola udvarában kialakított botanikuskert létrehozásáért.
Olyan köztiszteletben álló személy ő, aki példamutatásával és tanításával ma is élvezi a horgosiak és volt tanítványai tiszteletét, szeretetét.
Jelenleg is Horgoson él, 81 éves, nyugalmazott pedagógus.
A tanár úr ma is figyelemmel kíséri, és gazdag tapasztalatával segíti közösségünk építését, környezetünk védelmét, amiért hálával tartozunk neki.

Szabó Margit nyugdíjas tanítónő

Szabó Margit 1932. szeptember 28-án született Adorjánon. Miután 1956-ban elvégezte a szabadkai tanítóképzőt, az ostorkai iskolában kezdett dolgozni. Nem volt könnyű helyzetben, hisz összevont tagozaton 96 gyereket kellett tanítania. Már pályája kezdetén hatalmas volt a felelősségtudata. Tudta, hogy egy időben a 96 gyerekkel nem tud minőségi munkát végezni, ezért egész nap tanított. A különböző korosztályú gyerekek különböző időpontban jártak iskolába, hogy elsajátíthassák a tanagyagot.
1961-ben került a kispiaci iskolába. A tanulók oktatása és nevelése mellett nagy figyelmet fordított a falu művelődési életére is. Az 1966-ban megalakult Jókai Művelődési Egyesületalapító tagja volt. Elindította a színjátszást. Nemcsak a gyerekeknek rendezett, bevonta a falu művelődési életébe a felnőtteket is. A bemutatókon szűkösnek bizonyult a nézőtér, mert mindenki szerette volna látni a Cigány, a Gyertyafénykeringő, vagy a Sári bíró című több felvonásos darabokat. Szabó Margit nem csak rendezett, írt is színdarabokat, főképpen gyermekdarabokat. Tanulói megszerették a színjátszást, szívesen jártak a próbákra és aztán a fellépések során a környező településekre.
Munkájában mindig nagy hangsúlyt fektetett a gyengébb előmenetelű tanulók felzárkóztatására, de a kiemelkedő, tehetséges tanulókra is. Tanítványai számtalan szavalóversenyen vettek részt, ahonnan gyakran első helyezéssel tértek haza. Nemegyszer a tartományi versenyekre is eljutottak. Írásaikat rendszeresen beküldte a gyermeksajtóba, Jó Pajtás kisriporteri igazolvánnyal is rendelkeztek néhányan közülük. Az 1970-es években a néptánc-oktatás felé fordult. Abban az időben szinte minden kispiaci gyerek táncolt, és a felnőttek közül is sokan. A községben a kispiaci tánccsoport volt a legeredményesebb és leghíresebb. Bizonyítja ezt az a sok arany- és ezüstplakett, amelyeket a különböző szemléken szerzett meg valamelyik tánccsoport. Ki ne emlékezne a kispiaciak pásztortáncára, amit mi csak kanásztáncnak hívtunk, és ami percekig tartó vastapsot hozott minden fellépésen a markos legényeknek, vagy a kispiaci rözgőcsárdásra, amit Kispiacon gyűjtött tánclépésekből koreografált Manci tanító néni.
1994-ben nyugdíjba vonult, de még utána is vezette a felnőtt tánccsoportot.
2008-ban Kispiac Helyi Közösség Tanácsa első ízben osztotta ki a Kispiacért Emléklapot, amelye Szabó Margitnak adományozott.
A Pro Urbe díj, e rangos elismerés is azt a munkát méltányolja, amely nagymértékben hozzájárult Kispiac s vele együtt községünk fejlődéséhez az oktatás, a művelődés, a hagyományápolás terén.

Ladányi Péter építésztechnikus

Ladányi Péter Magyarkanizsán született 1943. június 7-én. Édesanyja háztartásbeli volt, édesapja pedig ismert hentes. Az általános iskolát szülővárosában végezte, majd 1962 júniusában az építészeti technikumot Szabadkán.
Ezután kezdődtek a dolgos évek, amit csak a katonai szolgálat letöltése szakított meg.
1962-től 1970-ig a kanizsai Budućnost építővállalatban dolgozott építésvezetőként. Számos épület nőtt ki a földből eme 8 év során a vezetése alatt.
Ezek után 1970-től 1978-ig Magyarkanizsa község építési felügyelője volt.
1978-tól 1982-ig a magyarkanizsai gyógyfürdő építési munkáinál a beruházással kapcsolatos ügyeket intézte, majd az épület üzembe helyezése után, mint az új épület legjobb ismerője, a karbantartási munkákat vezette.
1982-től 1991-ig a Kanizsai Építőipari Kombinátban mint piackutatási előadó tevékenykedett, igencsak hozzájárulva Magyarkanizsa építőiparának fellendítéséhez.
1991-től egészen 2004. évi nyugdíjba vonulásáig Magyarkanizsa Község Településrendezési Közvállalatában dolgozott. Itt alkalma nyílt az előző csaknem 30 év alatt szerzett sokrétű munkatapasztalatának teljes alkalmazására. Mindezt önzetlenül, Magyarkanizsa község minden polgárának a javát szolgálva tette, szabadidejét nem sajnálva, önmagát nem kímélve. Vezetése alatt épült meg községünkben több tíz kilométer út, szennyvízcsatorna, járda, két szennyvíztisztító, több transzformátor, továbbá folyamatos volt a közvilágítás és a zöldövezetek karbantartása.
Amit mindemellett még fontos kiemelni: mindvégig ember maradt, Magyarkanizsa megbecsült polgára, mindenki problémáját a saját problémájaként kezelve.
Ami nyugdíjas korában sem változott: az állatok nagy barátja, védelmezője és jótevője továbbra is.
Mindezt figyelembe véve, valamint a pályázatban közzétett föltételeket szem előtt tartva, bizonyosan állítható, hogy Ladányi Péter jelentősen hozzájárult Magyarkanizsa fejlődéséhez.

Cérna Miklós, a népművészet mestere

Czérna Miklós 1919. május 23-án született Adorjánon, szegény, napszámos családban. Születése után nem sokkal a család Oromhegyesre került, ahol tizenkét testvérével együtt nevelkedtek. A mesemondást édesapjától tanulta el, aki katonaként részese volt az I. világháborúnak, majd hazatérte után az ott történtekről szőtte meséit.
Édesapja halála után, 1941-ben családfő lett, majd 1943-ban feleségül vette Vittus nénit (aki immár nyolc éve nincs az élők sorában). Nem sokáig örülhettek egymásnak, mert besorozták 60 napra a magyar honvédségbe. Ez azonban hosszabbra sikeredett, mert „háborús kirándulása” a hadifogsággal együtt több mint három és fél évig tartott. Hazatérte után a faluban az akkoriban alakult szövetkezetben volt mindenes. Mindenkinek tudnia kell azt is, hogy a titói Jugoszláviában többször is meghurcolták, hol azért, mert a magyar honvédség tagja volt, hol pedig a magyarságáért, azonban szerb nemzetiségű falubelijei bátran kiálltak mellette, így nem lett bántódása.
Vittus néni és Miklós bácsi 58 évig tartó házasságát – sajnos – nem kísérte gyermekáldás, de feleségével együtt több gyermeket is felneveltek.
Meséit kezdetben a szomszédai, a lakhelye körül élők hallgatták, bandázgatás közben, majd ezt követően az oromhegyesi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület keretében szórakoztatta a falubelieket. Így figyeltek fel rá az anyaországi kutatók, főleg Dala Sára, aki a Raffai Judittal együtt elkészített Napjaink mesemondása című művükben így jellemzi Miklós bácsi alakját: „... a mese előadását gesztusokkal, mimikával, testmozgással kiegészítő előadók (ilyen volt például Fedics Mihály, Pandur Péter, ilyen ma a bácskai Czérna Miklós stb.)...”
Tevékenységéért 2005. augusztus 20-án, Szent István királyunk ünnepén a Magyar Köztársaság kormánya odaítélte számára a Népművészet Mestere díjat. Ezt követően a Vajdaságból, az anyaországból, de más határon túli területekről is sorra érkeztek a felkérések, hogy náluk is mutassa be mesemondó művészetét.
Miért javasolta Oromhegyes Helyi Közösség Czérna Miklós bácsit Magyarkanizsa község Pro Urbe díjára? A válasz nagyon egyszerű: egy olyan ember, aki az eddigi élete során keményen dolgozott, példamutatóan élt, azaz EMBER volt és maradt minden helyzetben, mindenképpen megérdemli ezt a kitüntetést. Az már csak ráadás, hogy Miklós bácsit olyan tehetséggel áldotta meg a sors, a mesemondás művészetével, amivel képes embertársai mindennapjait szebbé és tartalmasabbá tenni.
Azt kívánom, legyen még sokáig közöttünk a Pro Urbe díjas Miklós bácsi, a Népművészet Mestere, hogy hallgathassuk tanulságos és szórakoztató történeteit.

Kanyó Zoltán
a Komunalac Kommunális Szolgáltató Közvállalat igazgatója

Kevés olyan elismerés születik ma, amikor a megítélt díj szellemisége tökéletesen illeszkedik a díjazott életpályájához, személyéhez, habitusához. A magyarkanizsai Pro Urbe Díj „a városért” végzett áldozatos munkát hivatott jutalmazni. És ha a városról, Magyarkanizsáról féltő szóval beszélünk, településünk neve óhatatlanul egybeforr Kanyó Zoltán életével, tetteivel, munkásságával, teremtő erejével.
Kanyó Zoltán 1950. január 6-án született. Tanulmányait Kanizsán végezte és Zentán a jogi szakon fejezte be. Gyermekkora óta vonzódott a zenekultúrához, kiváló tanárok mellett hegedülni tanult. Már kora ifjúságától a kanizsai közélet egyik központi alakja volt. Minden érdekelte. Az irodalom csakúgy, mint a történelem vagy a művészetek. Sokoldalú, tehetséges, tevékeny volt, igazi reneszánsz embert testesített meg. Önkifejező módon alkotott, festett, verseket, dalszövegeket fordított, gitáron játszott és mások vagy időnként a maga szórakozására hegedült. Jó barátságot ápolt Koncz István költővel és Dobó Tihamérral, Cigonyával. Olyan embert tisztelhetünk benne, aki barátait soha meg nem tagadta, azokat jobbító szándékkal segítette, akiről még gyér számú ellenfele is tisztelettel szólhat.
1990-ben a helyi kommunális közvállalat élére került, ahol az elmúlt csaknem két évtized Kanyó Zoltán vezetői képességeit dicséri. Ugyanebben az időszakban választják be Magyarkanizsa Helyi Közösségének tanácsába, ahol 1996-tól a választópolgárok bizalmából elnök. Elmondhatjuk, hogy ekkor vette kezdetét az a hallatlanul termékeny időszak, amikor Kanyó Zoltán élete igazán kiteljesedett, amikor kerek egésszé formálódott az a hatalmas életmű, amelynek egyedüli letéteményeseként a városunk érdekében közösségünket szeretettel szolgálva tehette dolgát, a mindennapok zűrzavarán csakúgy felülkerekedve, ahogy a jövőt, településünk arculatát napról-napra építgette. Magyarkanizsa az ő irányítása alatt ért oda, ahol ma is tart, az ő gondosságát, szellemének erejét mutatja megannyi eredmény, amelyre most már helyette is örökre büszkének kell lennünk. Mert levett kalappal kell emlékeznünk arról az emberről, aki egymagában testesítette meg az önzetlen városi vezetőt, a vállalat karizmatikus igazgatóját, a sportélet jeles alakját, a művészeteket értő és tisztelő személyt, az igaz barátot, a mindenki számára nélkülözhetetlen polgártársat. Integráló személye, kedvessége, rugalmassága, mindenre fogékony érzékenysége révén Magyarkanizsa érdekében jó kapcsolatokat ápolt a legkülönfélébb emberekkel. Szerteágazó kapcsolatai által, a város és a szeretett kajakklubja érdekében baráti viszonyt ápolt a Potisje-Tondach cserépgyárral, valamint más sportklubok vezetésével, tagjaival, magáncégekkel.
A Kanizsai Írótábor szervezőbizottságának elnökeként a kilencvenes évek végétől már nemcsak a helyi közművelődésben, hanem az egyetemes magyar kultúrában is helyét lelte. Féltő szeretettel bábáskodott az írótábor ügyeinek zökkenőmentes alakulásán.
Most, hogy kedves személye eltávozott közülünk, most érezzük csak igazán mennyire pótolhatatlan embert veszített közösségünk. Kanyó Zoltán egymagában vitte, megtestesítette mindazon emberi erényeket, a szépre való fogékonyságot, a jót a tisztességet és a helytállást, amit ma közülünk sajnos immáron oly kevesen ismernek. Egy régi, de nagyon jó iskola híve volt ő, ahol első számú parancs az emberek tisztelete, a közösség szolgálata és az élet örömeinek szeretete, nehéz kőbe vésve.
Kanyó Zoltánt soha nem lehetett keretek közé szorítani. Nem volt pártember, nem tudott belenyugodni a mások által fennen hangoztatott igazságokba, amikről mindannyian tudtuk, hogy hazugságok. Kimondani kevesen mondták, Kanyó Zoltán helyettünk is megtette. Kanyó Zoltán a szív embere volt. Nagy szíve, amely idáig miértünk dobogott, idén október 10-én örökre megszűnt dobogni. Mi maradtunk kései adósai ennek a nagyszerű embernek. Mi, kanizsaiak mindig késve vesszük észre a közöttünk levő kincseket. Kanyó Zoltán is emberi kincs volt közöttünk, akit most megkésetten bár, de kitüntetéssel honorálunk. Tisztelgünk személye, nagysága és életműve előtt.

A 2010. évi Pro Urbe díjasok

Nagygyörgy Zoltán
művészgrafikus, régiótörténész, harcművész

Szabadkán született 1955. április 22-én, azóta Horgoson él. Hároméves korától az akkori kiadott Buksi gyermekújság folytatásos képregényei ösztönözték rajzolásra. Rajzaiért korán elismerésekben részesült, mun-káit a Jó Pajtás, majd később a Magyar Szó, a 7 Nap, a Dolgozók, a Képes Ifjúság közölte. Képregényei-vel megjelent a Gornji Milanovac-i YU-strip, a belgrádi Sezam, a szabadkai Jelen, a zágrábi Naš strip lapok-ban. Egyik képregényével országos első díjat nyert. Manapság, a korhoz alkalmazkodva, főként számítógépes grafikai tervezéssel (pl. térképek) foglalkozik.
Ifjúkori barátjával, a Torontóban élő Fujkin István művészgrafikussal 1972-ben Horgoson, a Kárász-kastélyban megrendezték első közös képkiállításukat, és létrehozták a Kárász Képzőművészeti Szakcsopor-tot. Az 1980-as évek végéig mintegy száz önálló és csoportos, hazai és külföldi kiállítása volt.
Általános iskolás kora óta sportol: játszott a helyi ifjúsági labdarúgócsapatban, utána asztaliteniszezett, majd cselgáncsozni tanult. Az egykori Jugoszláviában monopolhelyzetben lévő Shotokan Karatéval Szabadkán ismerkedett meg. Katonai szolgálata idején a Banja Luka-i karateklubban edzett. 1978-ban Horgoson alapítója, edzője és versenyzője a Seiken nevű Shotokan Karate Klubnak. Harmadik DAN-os övvizsgáját követően szakított a Shotokannal, és 1986-ban – személyes kapcsolatfelvétel után – csatlakozott Masutatsu Oyama mes-ter Kyokushin Karatéjához. Horgos és Magyarkanizsa után Vajdaságban is létrehozta a Vajdasági Kyokushin Karate Szervezetet, amelynek ma is országos képviselője. Itt 2. DAN övfokozatot és „C” kategóriás verseny-bírói képesítést is szerzett. Tanítványai országszerte klubokat nyitnak és versenyeznek. Tudósítója és fotóripor-tere volt a belgrádi Crni pojas és a Karate ring harcművészeti szaklapoknak. A hazai magyar sajtóban is kö-zölt. A harcművészetekről mintegy 200 írása és fényképfelvétele jelent meg. Mint sportoló 1983-tól húsz éven keresztül évente lefutotta a Horgos–Magyarkanizsa maratont.
1990-ben Horgoson alapító tagja és aktivistája lett a helyi VMDK-nak. A délszláv háború kitörése miatt 1991 végétől Szegeden élt három és fél évig. Ekkor kezdte el kutatni térségünk múltját. Azóta helytörténeti írásokkal jelentkezik a Magyar Szóban és a Hét Napban, a Bácsország honismereti szemlében; ez utóbbinak a fedőlapját ő tervezte. A szegedi Móra Ferenc Múzeum részéről 2003-ban a Történeti tanulmányok című kiadvány elkészítésére, 2004-ben a budapesti székhelyű Kárpát-medencei Kastélykrónika, illetve a Kulturá-lisörökség-védelmi Hivatal által kiadott Műemlékvédelem című szaklap munkatársának kérték föl. Szakmai kiadványokban eddig több mint száz dolgozata jelent meg.
Főbb munkáiból kiemelésre érdemes: felkutatta és heraldikusként elkészítette Horgos majd Kispiac cí-merét és leírását, Bartók Horgoson címmel könyve jelent meg Szegeden, elkészítette Horgos térképét, a Horgos és a Homokháti Kistérség brosúrát, Horgos képeslap-sorozatát, a Jelzett nemzetközi turista-utak Észak-Bácskában brosúrát, Kamarás-erdő és Királyhalom történetét, a névvisszaállításhoz felkutat-ta Horgos régi utcaneveit, emléktáblákat emeltetett, amelyeket ő is tervezett (Kossuth utcai emléktábla, Brauswetter-villa és Bartók-emléktábla, Kárász Benjámin, Csongrád vármegyei főispán és 1848/49-es magyar szabadságharc alatti kormánybiztos emléktáblája, az Árvaház – mai iskola – emléktáblája). A Ká-rász-család történetének feltárásán és megírásán jelenleg is dolgozik. Több magyarországi városban előadáso-kat tartott a Csongrád Megyei Levéltári Napok, a budapesti Honismereti Akadémia és a Zürichi Magyar Törté-nelmi Egyesület keretében, a Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság szervezésében pedig itthon. Legalább másfél tucatnyi szervezet és egyesület választotta tagjai sorába. Őszentsége XIV. Dalai Láma, Tenzin Gjatso 1992. évi magyarországi látogatásakor fogadta őt Budapesten.
Munkásságát számon tartja A hazai képregény 60 éve Szerbiában (1935–1995) lexikális kiadvány, a Vajdasági magyar közéleti lexikon, a Délvidéki magyar képzőművészeti lexikon és a szakbibliográfiák.
Főbb elismerései: Fiatalkorában többször díjazták képzőművészeti munkáit, utóbb pedig első helyen végzett a Gornji Milanovac-i YU-strip kiadvány országos képregénypályázatán. Kiérdemelte a szabadkai Spartak–Shotokan Karateklub aranyplakettjét és a Magyarkanizsai Községi Sportszövetség októberi díját. A Magyarok Világszövetségének elnöke, Patrubány Miklós, helytörténészi munkásságát aranyérmes oklevéllel ismerte el.
Balla Lajos

Koncz Lázár
művelődésszervező

Koncz Lázár az oromhegyesi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke, akinek kiemelkedően eredményes és maradandó tevékenysége nem reked meg Oromhegyes határainál, hanem kiterjed a magyarkanizsai önkormányzat egész közösségére.
Koncz Lázár 1943. október 20-án Oromhegyesen született. A helybeli általános iskola után Zentán elvégezte a fémipari szakközépiskolát.
A kötelező katonaság letöltése után1966-tól zentai TAMP fémmegmunkáló üzemben helyezkedett el, majd aztán 1970-től egészen 2004. évi nyugdíjba vonulásáig a Szerbiai Kőolaj-ipari Vállalat helyi telepén dolgozott. Munkája folytán Nagybecskereken olajbányásszá képezi át magát, 1975-ben pedig magasszakképzettséget szerez Varazsdon.
1985-től az oromhegyesi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke és művészeti vezetője. Ez idő alatt a budapesti Magyar Művelődési Intézetben népzene- és citeraoktató képzésben részesül.
Az egyesületben magyarországi és hazai szakemberek bevonásával átszervezte a munkát. A bu-dapesti dr. Olcsvai Imre akadémikussal és Budai Ilona népdalénekessel, a hazai Bodor Anikó népzeneku-tatóval, Nagy István táncoktatóval maradandó szakmai és baráti kapcsolatot alakított ki.
Az egyesület 1986 óta rendszeresen részt vesz a Durindó elnevezésű vajdasági népzenei szemlén, és több ízben eljutott a Durindó-gálára is.
Ezenkívül 2005-től máig az adorjáni Szőke Tisza asszonykórus művészeti vezetője, 1990 óta pedig a tóthfalusi Fehér Akác Művelődési Egyesületbe is besegít citerásként.
A rendszeres citeraoktatás fényes eredménye, hogy 2008-ban az egyik tanítvány, Nemes Anna szép citerajátékáért és énekéért Magyarországon Vass Lajos arany fokozatú diplomában részesült.
Koncz Lázár érdeme, hogy a népzene kapcsán barátságok alakultak ki hazai és külföldi testvér-egyesületekkel (Dunavarsány, Pázmánd, Tordas, Kisszállás, Röszke, Zalaegerszeg, Zalaszentgyörgy), és a folyamatos hazai és külföldi pályázásnak köszönhetően az egész Faluház a színpaddal együtt méltó külsőt öltött. Kitartásának és szorgalmának gyümölcsei a közösség javát szolgálják.
1989 óta egyik főszervezője a Gazdag Ág hagyományőrző szemlének, amely azóta fontos vajda-sági rendezvénnyé nőtte ki magát. 2009 óta szervezi az egyesülettel a „Csillagok, csillagok, szépen ra-gyogjatok!”című nemzetközi népzenei találkozót.
Koncz Lázár munkájának eredményességét jelzi, hogy az egyesület Arnold György díjban, Vass Lajos díjban, 2004-ben pedig Magyarkanizsa község Pro-Urbe díjában részesült.
A közéletből is tevékenyen kiveszi részét: 1992-től 2004-ig a helyi közösség tanácsának tagja, 2004-től tanácselnök. Erre az időre esik a 2007. október 20-án átadott Faluház építése, és nagy szerepe volt abban, hogy az eredeti tervtől eltérően mégis épült hozzá nyári színpad.
A mai napig fáradhatatlanul irányítja az egyesület működését, nemcsak a hagyományápolást, ha-nem a szakosztályi munkát is (kézművesek, környezetvédők). Ez utóbbiak szoros kapcsolatban vannak a röszkei Bereck Péter Természetvédő Klubbal, valamint a dél-franciaországi Saint-Pierre-de-Trivisy kör-nyezetvédőivel is, akikkel idén tavasszal közösen kiadtak egy színes képeskönyvet magyar és francia nyelven. A könyvet bemutatták Röszkén, Oromhegyesen és Franciaországban, ezzel öregbítve kultúránk, hagyományaink és tájaink értékeit külföldön is.
Kalmár Eszter

Elek Sándor
Az adorjáni Szőke Tisza Művelődési Egyesület elnöke

Elek Sándor 1938. július 22-én született Adorjánon szegény munkáscsaládban.
1954-ben kezdett dolgozni az ottani mezőgazdasági birtokon mint traktorvezető, kombájnos. 1971-től vasutasként dolgozott egészen addig, amíg le nem betegedett. 1986-ban, amikor két szívinfarktus után már szívritmus-szabályozóra szorult, nyugdíjaz-ták.
Két házasságából 3 gyermeke született.
1987 óta a helyi nyugdíjasegyesület elnöke, mind a mai napig szívén viseli a kis-nyugdíjasok gondjait.
1995-től hivatásos halász, s ilyen minőségben számos halmentésnek volt részese.
2005-ben az ő ötletére alakult meg Adorjánon a művelődési egyesület. Már 2005. augusztus 5-étől vezette a helyi művelődési csoportot, amikor azt 2006. január 1-jétől Szőke Tisza Művelődési Egyesület néven hivatalosan is bejegyezték.
Az egyesületben több tánccsoport működik; ezek a Tipegők, a Hacacáré, a Szőke Tisza Feketegyöngyei neveket viselik, és az egyesületnek van asszonykórusa is.
A művelődési egyesület elnökeként megindítja a mára már hagyományos rendez-vénnyé fejlődött népművészeti találkozót, amelyet minden évben megszerveznek szep-temberben; az idei immár az ötödik alkalom volt. A rendezvényeken számos magyaror-szági és hazai néptáncegyüttes és kórus szokott vendégszerepelni.

Puskás Károly
építész, közéleti szereplő, fotográfus

Puskás Károly 1942. december 5-én született Temerinben iparoscsalád hatodik gyermekeként.
Általános iskolai tanulmányait szülővárosában végezte, majd 1957–61 között a sza-badkai építészeti technikumban tanult. 1961-tól 1963-ig az Építészeti Főiskola hallgatója Szabadkán. Tanulmányai idején a Potisje építőanyaggyár, majd a magyarkanizsai Terve-zőiroda ösztöndíjasa.
Tanulmányai befejezése után 1963-ban a Tervezőirodában létesít munkaviszonyt. 1966 és 1968 között visszatér Temerinbe, ahol községi építési felügyelőként és beruhá-zási vezetőként tevékenykedik. Ebben az időszakban épül többek között a város új álta-lános iskolája.
Életútjának következő állomása a törökkanizsai Građevinar vállalat, amelynek épí-tési részlegét vezeti négy éven keresztül. 1972-től a Potisje építőanyaggyár beruházási vezetője. Ebben a periódusban épül a Cserép II. részleg. 1974-ben újra a a Tervezőiroda dolgozója, ahol tervezőként a közművek és ipari építmények tervezésén és építésén munkálkodik. Ennek az időszaknak a legjelentősebb beruházásai a vízvezetékrendszer, a csatornahálózatok és ipari létesítmények építése. Ugyanezzel a tevékenységi körrel fog-lakozik 1981 és 1984 között a Tisza Menti Vízművek kivitelezési részlegének vezetője-ként.
Ezt követően 1984-től 1990-ig a Tervezőiroda igazgatója, az 1990–1994-es idő-szakban pedig a Potisje építőanyaggyár műszaki igazgatója.
1995 és 2000 között a magyarkanizsai önkormányzat kommunális osztályát vezeti. A következőkben a 2000—2004-es időszakra ő a Községi Végrehajtó Bizottság elnöke. Ezzel párhuzamosan a VMSZ tartományi parlamenti képviselője. 2002-ben betegsége mi-att rokkantnyugdíjassá válik, de mandátumait végigdolgozza. 2008 júliusától ismét részt vesz a magyarkanizsai önkormányzat munkájában mint városrendezési kérdésekkel megbízott polgármesteri tanácsnok.
Több mint 40 éves aktív munkaviszonya alatt főleg új technológiák bevezetésével foglalkozott a mély-, és a magasépítészet terén. Emellett a közművek építésének fejlesz-téséhez adta szaktudását Vajdaság egész területén. Tagja lett annak a csapatnak, amely Magyarkanizsán, majd Szerbiában bevezeti a gáz műanyag csőben való szállítását. Aktív mozgatója a községbeli gázvezeték-hálózat kiépítésének.
Tartományi képviselőként előterjeszti és indítványozza a Vajdasági Vizek közvállalat megalapítását. Tagja a végrehajtó csoportnak, és egyben első elnöke az újonnan alakult közvállalat felügyelő bizottságának.
Puskás Károly 1965 óta nős, ma családjának él; két gyermek édesapja, négy unoka büszke nagyapja. Hódol szenvedélyének, a fotózásnak. Képeinek egy része megtekinthe-tő Magyarkanizsa község honlapján.

Iskoláskor előtti intézmények

1. Gyöngyszemeink I.E.I. - Magyarkanizsa
Igazgató: Veselinov Ibolya
Karađorđe utca 30.
Magyarkanizsa
Tel.: 874-380
poletarac2005@yahoo.com

Épületei

2. Pitypang - Magyarkanizsa, Széles utca 68.
3. Napsugár - Magyarkanizsa, Hunyadi János utca 42.
4. Napraforgó - Horgos, Bartók Béla utca 3.
5. Szivárvány - Martonos, Szabadság tér 7.
6. Százszorszép - Kispiac, Arany János utca 14.
7. Csillagszem - Adorján, Tito marsall utca 2.
8. Futrinka - Oromhegyes, November 29. utca 1.
9. Kuckó - Tóthfalu, Május 1. utca 10.
10. Pintyőke - Völgyes, Tito marsall utca sz.n.
11. Liliput - Orom, Radnóti Miklós utca 4.
12. Bambi - Velebit, Đura Mandarić utca 9.

Általános iskolák

* JOVAN JOVANOVIĆ ZMAJ Általános Iskola, Magyarkanizsa
Iskola tér 1.
Magyarkanizsa
Tel.: 024/ 874-070
http://www.jjzkanjiza.edu.rs

Igazgató
Bíró Edit
Igazgató helyettesek: Juhász Márta (Ady épület), Demus Ágnes (Központi épület), Bandin Radovan (Martonos)
Épületei
Központi épület,
Magyarkanizsa, Iskola tér 1.
zmaj@jjzkanjiza.edu.rs
Ady Endre-épület,
Magyarkanizsa, Széles utca 72.
ady@jjzkanjiza.edu.rs
Martonos,
Szabadság tér 6.
jjzmart@tiszanet.net
Adorján,
Tito marsall u. sz.n.
Velebit,
Đura Mandarić u. 9.

* OKTÓBER 10. Általános Iskola, Horgos
Kárász u. 14.
Horgos
Tel.: 792-023

Igazgató

Nikičić Goran
Épületei
Horgos,
Kárász utca 14.
Kispiac,
Kiss Ferenc u. sz.n.

* KISS FERENC Általános Iskola, Oromhegyes
Tito marsall u. 9.
Tel.: 883-016

Igazgató

Vajda Attila
Épületei
Oromhegyes,
Tito marsall u. 9.
Orom,
Nagy út 64.
Tóthfalu,
Kossuth utca 6.
Völgyes,
Petőfi Sándor u. 49.

* Magyarkanizsai ALAPFOKÚ ZENEISKOLA
Magyarkanizsa, Nikola Tesla u.2.sz
Tel.: 874-371

Igazgató
Irina Tomišić Ilkić

Középiskola

Beszédes József Mezőgazdasági és Műszaki Iskolaközpont, Magyarkanizsa

Széles utca 70.
Magyarkanizsa
Tel.: +381 (24) 874-550

E-mail: tehsko@sabotronic.co.rs

Honlap:
www.techniq.edu.rs/

Igazgató:
Dr. Sarnyai Zoltán